Rémeket álmodtam.
Koponyák, halál, rettegéssel volt átitatva az egész, hajnali 4kor nem volt kellemes a félelemre kelni. Aztán hosszú percekig nem bírtam kiűzni a fejemből a képeket. A sírás határán valahol visszaaludtam.
Most fáradt vagyok és gyenge.
Aludni kell.
Beszélni mindenki olyan jól tud... hogy az én hibám, hogy miattam van. persze, természetesen.
csak nem látod, mennyire nicsn igazad, nemlátod hogy a szavaid mögött nicns semmi, s üres vagdalózás, mert tehetetlen vagy. az lenne a legjobb, ha meg se szólalnál, szép csöndben békénhagynál. nem kell pofázni, nem kell a vád, tudom én nélküled is, köszönöm.
elegem van, hoyg megmnondják mit tegyek, hogy beleszólnak abban mit lehet.
egyszerűen már nem érdekelnek a szájhősök, idegesítenek akik vigyázni akarnak rám, s elkerülöm azokat, akik kérdeznek.
just say: fuck up!
annak is, hogy én ilyen vagyok?
nem értem önmagam.
tini lennék?
Közlés kényszeres vagyok. Szeretek beszélgetni, és mindent mindent el akarok mondani másoknak. A gondolataimat, az érzéseimet... mégha azok hülyeségek is. Nem tudommiért van így, de nem is nagyon érdekel. Örülök hogyilyen vagyok, és nem vagyok bezárkózó és kiismerhetetlen. De valahol bánt, hoyg másokat bántok. Hogy állandóan pofázom, és ezért úgyérzik megfojtom őket és rájuk nem vagyok kíváncsi. Egyszerűen csak nem szeretem a csendet, és türelemtlen vagyok kivárni amíg ők elkezdenek beszélni.
De legszívesebben zokognék. Visítanék, és menekülnék. Elmenekülnék a füst és kátrány világába, menekülnék a fájdalomba. Csak minél messzebb önmagamtól. Messze mindentől. Másoktól. Önmagamtól.... nem szeretem magam, másokat.. másokat se talán. önző vagyok és gyarló. ember. és ezt utálom a legjobban önmagamban.
Magamba fordultam. Furcsa ez. Különös így. Nem jó, de volt már rosszabb is. Elmúlik, tudom. Csak időt kell adnom magamnak.
Nagylelkűnek kell lennem önmagamhoz. (:
Azt mondják, a blogolás könnyű, csak bele kell jönni. Hát én tényleg nem tudom. most, vagyis már egy jóideje, nem igazán megy. Az hogy leírjak mindent, hogy összeszedjem magam. Pedig talán ez kéne. Nem szabadna hagynom hogy kifollyon a kezeim közül. MEgpróbálok majd egy kcisit visszarázódni, kicsit újra írni, fogalmazni.
Bár nem érzem teljesen jól magam, rettenetes fájdalmaim vannak. Az este kibuktam picit, de nem volt vészes szerencsére.
Azt hiszem, tegnap végre megtört a jég Szuszival. Sajnálom, hogy megint kiakadtam, de mostmár muszáj voltam elmondani valakinek. És erre ő volta legalkalmasabb.
Talán tényleg beszélnem kellene a problémáimról. Kiadni magamból, újra és újra. Nem a sajnálatért. Azért, hogy nekem jobb legyen. S lám, megint önző vagyok. Nem értem én ezt.. hogy hogy van. Hogy miért önző az ember, újra és újra. És ez miért természetes és elfogadható. Pedig az. Mindenki elfogadja. Különös.
Most van az az idő, amikor egyszerűen nem az a fontos, hogy beszélek-e róla. Most az a fontos, hogy kibírom-e. Mert elmondhatnám, természetesen. Jobb lenne? Nem valószínű. Mert nem értenének meg az emberek, és mert sokat kellene mesélnem. Csak mondani és mondani. De nem oldódna meg. Mert még mindig nem tőlem függnek ezek a dolgok. S amíg így van, csak sajnálkozni tudok, arról viszont köszönöm lemondanék most. Sokrétű a dolog, és nem egyszerű. De el fog múlni előbb vagy utóbb.
Hogy mi zavar a legjobban? Talán az egész napos fájdalom. És most nem a hisztire gondolok, hogy "fáj a lelkem,mileszmost.." hanem a szó szerinti fizikai fájdalomra. Lában, derekam, gerincem, hasam, fejem, csuklóm.. ez nagyon zavar. Ez az állandó rosszullét.
És persze, lehet itt nekem okoskodni, meg adni a mindentudót, hogy "sokat gépezel, nem csinálsz semmit, menj el orvoshoz, beszélj róla.." de azzal csak annyit ér el az illető, hogy a következő pár hétben se leszek rá kíváncsi. Nyugodtan... de most, nem fogom ezeket lenyelni. Senkinek.
Azt hiszem ezt hívják leejtő-effektusnak. Egy hiba...... és aztán sorra a többi. És az emberek nem mindig olyan megbocsátóak, ahogy azt reméljük...
Azzal, hogy meg akarlak kímélni a problémáimtól, azzal teszem a legrosszabbat. Kezdek rájönni, kezdem már látni. De továbbra is önző vagyok, és megtartom magamnak. S ezzel tovább rontom a helyzetem.
Nem lehet minden tökéletes.
De én az akarok lenni, és mégsem. nincs tökéletes ember. És ebbe fogok beleőrülni.
"Bocsánatot sose késő kérni." - elhiszem neked kisfiú! Legyen igazad.
Most kiderül, tényleg nincs-e olyan, hogy túl késő.
A félelem megbénít, a szeretet cselekvésre sarkall. s a kettő veszekszik egymással.
aggódom.
Ha egyvalakit kitörölhetnék az életemből, önmagamat radíroznám ki.
*Néztem a plafont. Majd elfordítottam a fejem, és a tekintetem a mellettem heverő kezemre siklott. Néztem. Néztem a fáslit, a ragasztást. Majd az oldalamra fordultam, és elkezdtem letekerni. Hosszú, hófehér fásli volt. Alatta vérpiros hegg. Meseszép. Fájdalmas. Néztem. Bejöttél a szobába, és megláttál. A szemed a kezemre téved. Megdöbbentél, csalódtál. "Miért?" - kérdezted. És én csak annyit feleltem: "Nem tudom." Odahajoltál felém és megcsókoltál. Mélyen, szerelmesen a lelkembe hatoltál. Majd megfogtad a fáslit és visszakötözted a kezem. "Nem tudlak megérteni. De nem is akarlak." s ezzel magamra hagytál, a hideg, sötét magányomban.*
