Közlés kényszeres vagyok. Szeretek beszélgetni, és mindent mindent el akarok mondani másoknak. A gondolataimat, az érzéseimet... mégha azok hülyeségek is. Nem tudommiért van így, de nem is nagyon érdekel. Örülök hogyilyen vagyok, és nem vagyok bezárkózó és kiismerhetetlen. De valahol bánt, hoyg másokat bántok. Hogy állandóan pofázom, és ezért úgyérzik megfojtom őket és rájuk nem vagyok kíváncsi. Egyszerűen csak nem szeretem a csendet, és türelemtlen vagyok kivárni amíg ők elkezdenek beszélni.
De legszívesebben zokognék. Visítanék, és menekülnék. Elmenekülnék a füst és kátrány világába, menekülnék a fájdalomba. Csak minél messzebb önmagamtól. Messze mindentől. Másoktól. Önmagamtól.... nem szeretem magam, másokat.. másokat se talán. önző vagyok és gyarló. ember. és ezt utálom a legjobban önmagamban.
