volt Egy barna Tündér

- Remélem te nem érzed ennek az egésznek a súlyát. Remélem hogy nem hiszed el. 
- De miért? Én érteni akarlak.
- Remélem nem fogsz megérteni soha. Ijesztő. Én félek. Nem akarom hogy te is értsd, mennyire vékony cérnán táncolok. 
- Nem akarlak elveszíteni.
- Tudom. De ez nem rajtad múlik.
- Fázom. - s ezzel a szóval lezártad a beszélgetést, és ott, a sötét parkban mindketten elsirattuk az érzéseinket.

Feküdtünk egymás mellett. 
- Nekem ez így nem megy tovább.
- Micsoda? - kaptad fel a fejed ijedtedben.
- Ez az egész... Bántalak, nem akarlak. Nem megy.
- Ne mondj ilyet. - átöleltél.
- Sajnálom. De már nem sokáig keserítem az életed. 
- Ne... ne... ne mondd ezt! - s olyan erősen szorítottál, nem engedtél egy centit sem.
- Ne félj. Jobb lesz. Az eleje nehéz, de aztán beletörődsz. 
- Ne tedd ezt. - s arcodon peregtek a könnyek.
- Engedj el...
- Ígérd meg.. ígérd hogy nem hagysz magamra. 
- Tudod, hogy nem ígérhetem. 
- Akkor veled leszek. Minden percben. Nem érdekel semmi. Nem engedlek el.
- Dehát a suli..?
- Nem érdekel. Nem veszíthetlek el... Szeretlek. - majd éreztem egész tested beleremeg a sírásba. Átöleltelek én is és csitítottalak. Nemsoká elaludtál, énpedig kicsúsztam a kezeid közül. Kiléptem a lakásból, s önző módon, örök nyugalomra leltem.

Engem néztél.
- Mi van? - kérdeztem.
- Szeretlek.
- Mondd olyannak akit érdekel.... 
Majd felálltam és kisétáltam a szobából és egyben az életedből is.

- Menj el.
- Nem.
- Menj el..
- Nem!
- Ne ellenkezz.
- Nem hagylak itt!
- Mondtam valamit!
- Nem érdekel!
- Menj!
- Nem... nem... nem.... - s magadhoz szorítottál mintha soha nem akarnál elengedni.
- Buta. - szívverésed szapora, légzésed kapkodó, testede remeg. - Nyugodj meg.
- Nem engedlek.... nem.... ne kérd. - hangod elcsuklott.
- Sshhhh. Itt vagyok. - s magamhoz szorítottalak. - Buta. Mondtam hogy ne hergeld fel magad ennyire.
- Nem engedlek el...... - s a hátamban 10 körmöt éreztem, 10 apró félkörből szivárgott a mélyvörös vér.

Egy padon ültünk. A karjaidban tartottál. A hold fénye megvilágította az arcodat.
- Mondd.. tudnál szeretni életed végéig?
- Ezt nem tudom. De azt igen, hogy szeretnélek életem végéig szeretni. 
- Én is. Szeretnék neked mindent megadni!
- Akkor minden rendben. Egymáséi leszünk, ha ezt rendelte nekünk a sors. - s a holdfényben láttam, ahogy rámmosolyogsz.

Ültem a gép előtt és peregtek a könnyeim. Nem fájt semmim, talán csak a lelkem. Csak ültem, és a szék nyekergett a rázkódásom alatt. Előttem hevert a penge. Gyönyörű fémszínű éles penge. Aztán fogtam és a combomhoz nyomtam. Hallottam, ahogy a hús elszakad, ahogy vágja a bőrömet az acél. A mélyvörös vér apró patakként folyt le a lábamon, s egy kisebb tócsába gyűlt össze. S egyszer csak vége lett. Fémes csengés a padlón, mely üvegszilánkként szaladt szét a szobában. Összefogtam a sebet, lefertőtlenítettem. A jód szaga betöltöte az orromat, rátelepedett az agyamra s megfojtotta a gondolataimat. Majd hófehér kötés került a lábamra. Remegtem. A vértócsában tükröződött a mosolyom. S a lelkem megnyugodott.

Ha egyvalakit kitörölhetnék az életemből, önmagamat radíroznám ki.

*Néztem a plafont. Majd elfordítottam a fejem, és a tekintetem a mellettem heverő kezemre siklott. Néztem. Néztem a fáslit, a ragasztást. Majd az oldalamra fordultam, és elkezdtem letekerni. Hosszú, hófehér fásli volt. Alatta vérpiros hegg. Meseszép. Fájdalmas. Néztem. Bejöttél a szobába, és megláttál. A szemed a kezemre téved. Megdöbbentél, csalódtál. "Miért?" - kérdezted. És én csak annyit feleltem: "Nem tudom." Odahajoltál felém és megcsókoltál. Mélyen, szerelmesen a lelkembe hatoltál. Majd megfogtad a fáslit és visszakötözted a kezem. "Nem tudlak megérteni. De nem is akarlak." s ezzel magamra hagytál, a hideg, sötét magányomban.*

- Nem azt mondom, hogy nem érdekel a test. Csak azt, hogy a lélek fontosabb. És én szeretem a lelked. A testedet is. A lényedet szeretem. Úgy, ahogy van.

Soha nem felejtem el. Reggel volt, olvastam. Suliba kellett kötelező. Fáradt voltam. Bejött a szobába, szólított. Nem néztem rá. Fáradt voltam. Aztán kiment. Hallottam a lakásajtó csukódását. Akkor hallottam utoljára. Nem néztem rá. Pedig megmenthettem volna. Egy hét múlva, édesapám jött be a szobába. Rámnézett, már tudtam. Folytak a könnyeim. Nem kellett megszólalnia sem. Többé nem szólított. Soha nem felejtem el.

Ssssh. Ne sírj. Most még fáj, de nemsokára megszokod, és már nem lesz olyan kellemetlen. Egyszer megszűnik az érzés.Vagy azért mert megszokod, vagy azért mert elmúlik az oka. Ne sírj. Már nem sok van hátra.