volt Egy barna Tündér

Egy angyal repül fent az égen,
Ott repül magányosan nagyon-nagyon régen.
De már alig repül, alig van ereje,
A végső búcsújának épp itt az ideje.
Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,
Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.
S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:
Hiszen megalázták, eldobták, s feledték.
Most ez az angyal összetörten száll,
Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.
Inkább a pokol tüzében kárhozna el,
Hiszen a szív melyért élt már régen nem felel.
Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,
Azért a valakiért, aki érte már régen nem zokog.
Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,
S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.
A kislány imádta a fiút, érte élt,
Mindent ettől a fiútól várt, s remélt.
Vakon bízott benne, hitt neki,
Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni.
Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,
Melyből lett e keserű tragédia.
Nem lehet tudni milyen nap is volt,
Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.
Besütött egy rideg sziklaszirtbe,
A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.
Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,
Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.
Halott lett a lány, hisz belehalt abba,
Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.
Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:
Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.
Elküldte a fiú egy szomorú délután,
Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A telefonban áradtak a fiúból a szavak,
Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.
Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,
Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:
"Eldobott engem, nem kellek már neki,
De mondd Istenem, mit ártottam én neki?
Én mindig hűen szerettem,
Akármerre is járt soha sem feledtem.
Életemet adtam volna akármikor érte,
Hogy végre örökre az eszébe vésse,
Hogy mindenkinél többet jelent nekem,
S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem.
Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,
A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.
Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,
De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam.
Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,
Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.
Mondd Uram mit vétettem?
Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"
S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót,
Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.
Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,
Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.
A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,
A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.
Csak futott, futott, mindig előre,
Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.
Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás,
Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.
Éjszaka volt már, csendes volt a táj,
Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.
Éjszaka volt már, rideg volt a táj,
Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.
Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,
Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.
Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,
Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.
Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,
Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.
Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta,
Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta.
Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,
A komor égből hópelyhek zuhantak alá.
Csak estek és estek szakadatlan,
S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.
Fehér lepel lepte be a tájat,
Nem volt az más, mint angyalszárnyak.
Tiszta volt minden, csendes és élő.
Egy kivétel köztük épp ő.
Csendesen kullogott a sötét magányban,
Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában.
Kiáll a sziklaszirt szélére,
Könnyei folynak szüntelenül képére.
Néhány perc még,
S végre eljön a csodás vég.
Halkan elkezd esni az eső,
Szomorú az ég, épp ahogy ő.
Véget ér a szírt, nincs tovább,
Egy szenvedő test zuhan alább.
Törött szárnyából hullnak a tollak,
Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak.
S az utolsó valódi angyalról,
Aki soha többé nem kért a "jóból"...
De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?
Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.
Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,
Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.
Hiába kérdezett ő bárkit,
Nem tudtak a lányról semmit.
Pánikba esett hirtelen,
Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.
A telefonom csörgött, s kiírta a neved,
Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.
Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul,
- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.
A szakadó esőben nevemet kiáltoztad,
A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.
Én halkan súgtam: "Itt vagyok"
Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod.
Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,
-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.
Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,
Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.
S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,
Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.
Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,
Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.
Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,
S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.
Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,
Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.
A távolból alakok futnak, egyre közelednek,
Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.
A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,
Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.
Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,
Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály.
Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,
Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt.
Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait,
A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.
A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni,
Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni.
Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,
Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét.
Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,
Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..."
S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett,
Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett.
Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,
Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.
A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,
S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.
Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni,
Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni.
Múlnak az évek, a távoli hang halkul,
Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.
De egy dolog örök és ez soha nem vész el,
Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el!
De nem is tudná már sohasem feledni,
Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,
Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,
Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt.
Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,
Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni.
Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,
Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.
Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,
Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.
A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,
Hisz nagyon fájna neki amit ott látna..."

Szofi nem tudott válaszolni.

- De hogy? Máris? Ilyen hamar?

- Ó, nem. Majd csak egy hét múlva. Addig csak egyszer-kétszer nálunk aludnál. És ha neked is tetszik, akkor. Így jó lesz?

- Igen. És még valami. – Szofi nehezen de kimondta. – Testvérem lesz?

- Hát igen. Szeretnél? Mert nekünk nem lehet babánk. Sajnos. De ha szeretnél, még nézhetünk egy nővérkét vagy hugicát. Vagy öcsikét, vagy bátyókát szeretnél?

- Nem. Nekem nem kell testvér. Én megvagyok egyedül is.

- Rendben. Akkor mi megyünk, és megbeszéljük az igazgató nénivel. Majd még beszélünk.

- Sziasztok.

- Szia.

- Szia.

Szofi nem ment le. Csak ült, és nézte a naplementét. Szép volt. De aztán egy gong. Vacsora. Szofi már tudta mi vár rá. Megvacsorázott, utána ment és mosogatott, mosott, takarított. Mikor kész lett, már javában mindenki aludt. Szofi felment a szobájába. Leült a dobozra. Meggyújtotta a gyertyát. A fülemüle odaszállt a párkányra. Fütyült. Mint mindig. De Szofi nem. Ő énekelt. Szívből. És a madárnak tetszett. És Szofi nem akart mást csak énekelni. Örökké! Semmi mást nem csinálni. Csak énekelni. Becsukta a szemét és énekelt. De mikor kinyitotta, szörnyű dolgot látott. Virradt. És ő nem aludt semmit, és megint rá vár minden. Egy hang a nevét kiabálja. Márkus az. Hívja reggelizni. Lent a lépcső alján, már vár rájuk, Mesi, és Boti. Szofi megörül. Nem megy enni. Mesiékkel megy el, és náluk esznek. Szofi boldog. Nem neki kell mosogatnia.

Nagyon fáradt. Szeretne aludni. De nem lehet. Csak bámul ki az ablakon, a bárányfelhőket számolja. De egyszer a tekintete a földre téved. Egy játszótér. Hinta. Szofi nagyon szeret hintázni. Mielőtt árva lett, volt egy hintájuk. Nagyon szeretett hintázni.

- Szofi. Mit csinálnál most szívesen? – kérdezte Mesi. Szofi nem válaszolt csak nézett ki az ablakon. – Lemenjünk? Szeretsz hintázni? - Szofi nem válaszolt. Csak bólintott. Felöltöztek, és elindultak lefelé. Mikor Szofi láb belesüppedt a homokba, a szeméből eltűnt a fáradság. Sietősen megindult a hinta felé. Beleült. Meglökte magát. Hintázott. És olyan boldog volt. Nem akart mást, csak örökké hintázni.

Huhh. Tudm, az előző bejegyzésemhez azt írtam, nem kell komi. De azért mégis kíváncsi vagyok a véleményetekre. Légyetek oly kedvesek osszátok meg velem. ;)

Bocsi. Most nincs kép, mert azt hittem lefotóztam, de nem. Úgyhogy most így 3 óra tájékán, nem fogok leálni fényképezni, ha nem nagy gond. Megígérem, hogy ferakom. Talán még a holnapi nap folyamán. Úgy is dizit akarok variálni, mert ez kezd túl egyszerűnek tünni, és el akarom rontani xD De mondom! Lesz kép! valamikor.

Ma voltunk Edináéknál. Ott volt Edi Tibi, a szüleik, és edi nagymamája, nagypapája, Edina öccse és mi, négyen. 13an voltunk. + a baba, Edi pocijában,az már 14. :) Kaptam ajándékot! :) Egy másik fülbevalót, ami iszonyatosan tetszik, és egy barna, fehér csíkos bolerót, és egy fekete spagettipántos felsőt alá. Jó volt ottleni. Edina nagyszülei végig azt mondták, mijen aranyos vagyok, milyen helyes vagyok...xD Jó volt hallani. A végére már el is hittem... :D

De hogy nekem milyen családom van! Ez most nem jó értelemben! Anya olvassa a blogomat! Pedig megkértem hogy NE tegye! Bár innen, olyan dolgokról értesül, amiről eddig halvány fogalma se volt, de kit érdekel, nem lehetne hogy egyszerés mindörökkre leszéljanak rólam? Azért írtmezt a blogot, mert nem akarom hogy elolvassák! 'Fent van az interneten, bárki elolvashatja...' Jön a hülye szövege. Elegem van belőlle! Nem az a baj hogy olvasssa, csak hogy mondaj is hogy : 'Jólenne ha nem írnál ilyene hülyeségeket hogy vágdosod magad...' Tud is rólam valamit. Szerintem Dior többet tud arról, hogy hogy érzem magam, mint a tulajdon anyám! És ez így van rendjén! Mert ő nem papol hogy ez így hülyeség meg az úgy butaság... Tudom mit kell csinálni. Ha nem tenulok én bajom. Ha vágdosom magam én bajom. Köze? Semmi. A nővéremről nem is mondok semmit. Hülye mint mindig... És még finoman fejeztem ki magam.

Történet. Régen nem írtam. Tessék, most itt egy hosszú fejezetecske. xD Reméllem tetszeni fog.. Lassan nagyon össze kell magam szedni, hogy lépést tudjak tartani az igényeitekkel... :D De legalább örülök, ha olvastok :P

Álmodott. Egy tisztáson volt. Egy pavilonban. A fákon tündérek zenéltek. Szofi énekelt. Gyönyörű lágy hangon énekelt. Miközben énekelt, elfeledte minden búját, baját. Egyszer egy fényes, kék ruhás tündér tűnt fel. Mikor megszólalt, akár csak a csengettyű csilingelése:

- Látod, lányom! Az ének mindig segít. Erőt ad, s lelkesít. Mások is örömüket lelik benne. – Szofi megértette, amit az angyal mondott.

- Hé! Szofi! Reggeli! – kiáltott valaki fel. Gerbera volt. Szofi gyorsan felkelt. Még emlékezett az álomra. De nem mondta el a barátnőjének. Ez az ő titka volt. Csak az övé. Gyorsan átöltözött, és már szaladt is leenni. Miután megreggelizett, mint az már tudta, megint neki kellett elmosogatnia, és elpakolnia. Nagy nap volt. Ma jöttek a családok, hogy örökbe fogadjanak gyerekeket. Szofi nagyon fáradt volt. Az este nem aludt sokat. Úgy érezte, mintha egész éjjel táncolt volna. Abban a pavilonban. A lába csak úgy sajgott. Járni is alig tudott. Mikor megérkeztek a leendőbeli szülők, felálltak egy sorba, és az anyukák és apukák végignézték őket. Ha valakinek szimpatikus volt egy gyermek, akkor elmentek vele beszélgetni. Ma 7 szülő jött el. Ez nagy ritkaság volt. Általában csak egy vagy két család jön. Szofi csak áll. Mosolyog. Nem tudja miért, de úgy érzi, hogy bármi legyen, van egy titka, ami mindenen átsegíti. És most is dúdol. Magában, de dúdol. Megáll előtte egy házaspár. A nő méregeti. A szemébe néz, és mosolyog. Majd nyújtja a kezét Szofi felé. Szofi megfogja. Elsétálnak ki a parkba. A két felnőtt csak hallgat. Majd egy padra leülnek. A nő Szofival szemben a férfi, pedig mögötte áll.

- Szia. Az én nevem Mercédesz. De nyugodtan szólíthatsz Mesinek is. – szolt a nő bájos hangon. Szofinak tetszett, hogy nem egyből Mesi néni.

- Szia. Az én nevem Botond. De nyugodtan hívhatsz Botinak is. – mondta a férfi kicsit reszelős hangon. Szofinak tetszett, a férfi fekete haja, és bogárszeme.

- Sziasztok. Az én nevem Zsófia. Szofinak szoktak becézni. – szolalt meg a kislány, már-már hosszú idő után. Gyönyörű lágy hangja volt. Öröm hallgatni.

- És mit szeretsz csinálni Szofi? – kérdezte a Mesi.

- A fülemülémmel játszani.

- Fülemüle?

- Igen. Gyertek, megmutatom. – és elindult az árvaház bejárata felé. Mesi és Boti követték. Szofi felkísérte őket a padlásszobájába. Ott leültette őket az ágyra, majd ő leült a dobozra. Meggyújtotta a gyertyát, erre egy barna kis fülemüle odaszállt az ablakba. Dalolt. Szofi vele fütyült. Szép volt. Gyönyörű szép. Mikor befejezték a madárka elrepült. Mesi csak nézte Szofit, és még a szája is nyitva volt. Miután kicsit magához tért, megszólalt.

- Ez gyönyörű volt! Énekelni is tudsz? – kérdezte mohón. Szofi nem válaszolt. Csak nézett maga elé. Mesi odalépett hozzá és letérdelt. – Szofi. Semmi baj. Nagyon szimpatikus vagy. –és most jön az amitől Szofi félt és várt is. Az a bizonyos mondat. – Szeretnél nálunk lakni?

Na tessék.

Könyvek. Kiolvastam, az Egy gésa emlékiratai-t. Eszméletlen jó könyv! HAláli! Mindenkinek ajánlom, aki még nem olvasta, és annak is aki igen. 448 oldal, én 5 éjszaka végeztem vele. Most A balek-ot kezdtem el olvasni, fel órája. Az első oldalt sikerült mert amikor elkezdtem, tesóm felállt, és lecsaptam a gépre rögtön. De az is jó, reményeim szerint. :)

Most így hirtelen semmi nem jut az eszembe. Húúú. De ennyi elég is. Sokat írtam...De nem baj. Mostmár megyek is

Cupi.

Le kell szoknom a gondolkodásról. Megint ilyen hülyeségeken agyaltam.

1. Meg kell vágnom magam ahhoz, hogy figyeljenek rám?

2. Terhes vagyok? xD Bár nem lehetek, mégis. Tünetek...: folytonos szomjúságérzés, éhség, hangulatingadozás.

3. Nem tudtam kibékülni Nikikével. De miért nem? Vajon mi tartott vissza?

4. Miért nincs aki velem szilveszterezzen? Elvadítok magamtól mindenkit?

Ennyi. Most csak ennyi jut hirtelen az eszembe. De ez épp elég. Mivel már rég volt, felrakom a történetem, következő részét.... Egy kicsit átírom majd a végét, hogy véres, és brutál legyen. Nem szeretem a 'heppyendet'...

Egy árvaházban vagyunk. Egy morcos nevelőnő lépked fel a padlásra vezető lépcsőkön. Bent, egy kislány zokog a ládájára borulva. Egy gyönyörű kislány. Haja hollófekete és néhol barna, a kosztól. Szeme mélykék, és csillog, mint égen a csillagok. Ruhája szakadt és foltos, lyukas. De még így is szép. A nevelőnő megállt az ajtóban. A sebéből, egy öreg régi rozsdás kulcs került elő. Kattan a zár. A lány ijedten a hang irányába fordul. A nevelőnő gúnyosan mosolyog. A lány fél. Nem tudja mi vár még rá. A nevelőnő megszólal:

- Hozz fel egy ágyat. Ez lesz a szobád. – jelentette ki. A lány körbenézett. Egy kis ablak volt, és sok régi bútor, doboz. – Na! Mire vársz?! – rivallt rá a nevelőnő. A kislány, Szofi kelletlenül felállt, majd elindult az ajtó irányába. A nevelőnő is elindult, és Szofi előtt lesietett a lépcsőn.

- Itt van. Gerbera és Márkus segít felvinni. Miután felvittétek, gyertek le. Feladatom van a számotokra. – a három gyerek összenézett. Ez mindig bajt jelent.

- Én fogom az elejét, ti toljátok hátul. – jelentettek is Márkus. A lányok bólintottak. Miután felvitték, Gerbera körbenézett a tetőtéri kis szobában.

- Milyen kicsi. Mi sose jöhettünk fel. Túl kicsik voltunk. Etelka néni mindig azt mondta, hogy szörny lakik itt fent. Nem mertünk feljönni. Szörnyű ez az Etelka néni. Nála rosszabb nevelőnőt el se tudnék képzelni. – mondta Gerbera. Mikor látta hogy Szofi elindult lefele Márkus és Gerbera is elindult. Ők igaz nem akartak, „feladatot kapni” de azt tanulták, hogy nem illik egy szobába maradni, ha elmegy a gazdája. Lementek. A konyhában találták meg a nevelőnőt.

- Gerbera, te mosogass el. Utána szabad vagy. Márkus, te pakolj össze a konyhában. Utána mehetsz játszani. Szofi, te mosd fel a padlót, súrold ki a mosdót, és pucold meg a krumplit. Utána menj fel a szobádba, és pakolj össze, pakolj ki a ládádból, és Lucifert, a cicát vidd fel magadhoz. Nálad fog lakni. Már elég nagy, vagy ahhoz hogy gondoskodni tudj egy állatról. Szofi nem válaszolt. Várta hogy Etelka mond-e még valamit, de nem. Lehajtotta a fejét, és elment a felmosó vödörért.

Tess. Ez ez első 3. Most két részt tettem fel pluszba, és még az elsőt, is mert van aki elfelejtette már az első részt. Na majd még jövök, pár képpel. Van jó sok!

Sok cuppanós mindenkinek! :***

Ezt küldöm, Tabitának és Diornak, és mindazoknak akiknek tetszett az előző történetem, és akik szeretnek olvasni! :

Egy árvaházban vagyunk. Egy morcos nevelőnő lépked fel a padlásra vezető lépcsőkön. Bent, egy kislány zokog a ládájára borulva. Egy gyönyörű kislány. Haja hollófekete és néhol barna, a kosztól. Szeme mélykék, és csillog, mint égen a csillagok. Ruhája szakadt és foltos, lyukas. De még így is szép. A nevelőnő megállt az ajtóban. A sebéből, egy öreg régi rozsdás kulcs került elő. Kattan a zár. A lány ijedten a hang irányába fordul. A nevelőnő gúnyosan mosolyog. A lány fél. Nem tudja mi vár még rá. A nevelőnő megszólal:

Tessék! Ez egy "kíváncsiságfelkeltő" rész. Ennél már csak hosszabbak lesznak. Reméllem tetszeni fog.

Éreztetek már olyat hogy összekeveritek a szerelmet és a barátságot?Hát ha igen akkor megértetek...HA pedig nem akkor nagyon szerencsések vagytok.Én most éppen nem vagyok szerelmes de mindenki azt hiszi...Mert túloznak...Na mind1...Jöjjön a történet!

-Nincs mit megbeszélni!-förmedt rá Mernta.-Mi elmondtuk te pedig nem tudod feldolgozni!Nem tudunk segíteni! -De!Tudtok!-Kiáltott Sonja aki annyira el volt keseredve hogy észrese vette hogy ordít.-Igenis tudtok!Csak nem akartok!És nem értem hogy miért nem!Pedig semmi rosszat nem tettem!-Sonja arcán egy könnycsepp csordult végig.Mary a könycsepp láttán habogásba kezdett. -De ...mit csinálhatnánk...hogy gondolod? -Mary!Sonja.Ezen nem tudok segíteni.Te keverted megadna, mássz is ki belőlle!-mondta Menta s ezzel karonragadta Mary-t és elmentek.És így ment ez heteken keresztül.Sonja érezte hogy Menta nem gondolja komolyan.De még is.Olyan rosszul esett neki.Bár nem haragudott Mentára mégis, valahogy nem akart már semmit tőlle.Sonja épp az ujdonsült legjobb barátnőjével beszéltt telefonon.Jessyca az emo és a kislányos stílus keveréke volt.Ez a kettő éppen üti egymást de ő nagyon jól összhangba hozta a őket.Sonjának éppen ez tetszet annyira benne. -És télleg ezt mondták?-hüledezett Jessy amikor Sonja beszámolt az egész történetről. -Igen.-mondta Sonja egy kicsit vidáman.És egyszer csak kitört belőlle.Nevetett, nevetett, és nevetett.Jessy nem értette hogy most mi van.Sonja csak nevetett és nevetett. -Bocsi.-mondta mikor már szóhoz tudott jutni a kacagástól.-Csak tudtod egy nyár alatt elveszteni a két legjobb s egyben eggyetlen barátnőd,elég fájó dolog de az az igazság hogy nem érdekel.Majd rájönnek hogy most ők nem akarják a barátságot egy hónap vagy kettő után meg én nem.És nem érdekel.Tudod hogy van ez.Ami nem öl meg az megerősit.És enegem ez nagyon is megerősít.Annyit sírtam utánnuk, annyit próbálkoztam.De hiába.Mostmár ennyi fájdalom és sírás után az ilyen kis hülyeségek miatt nem tudok sírni, vagyis nem akarok. -Pff.ha hallanád magadat.-Jessy csak ennyit tudott reagálni a hallotakra.Sonja innentől kezdve boldog volt.Nem érdekelte Menta.Mary viszont annál inkább.Néha rájött a nosztalgia és elővette a családi fotógyüjteményből MAry kiskori képét amin ketten vannak rajta.Próbálta visszahódítani Mary-t de nem nagyon sikerült neki.De aztán már nem harcolt foggal körömmel.Csak hagyta hogy a dolgok történjenek maguktól.

Na.Látom olvassa legalább 2 ember olvassa a blogomat és mind a kettőnek a kedvére teszek azzal hogy folytatom a történetet.So...

Sonja nem bírt megszólalni. -Nem teljesen.Nem erről van szó.Vagyis, Nem tudom.-mondta Menta az elején magabiztosan a végén már kissé elbizonytalanodva.Ezt már Sonja se bírta.Felállt és gomboccal a torkában elindult hazafele.Várta hogy Mary vagy Menta utánna szól, de nem tették.Csak ültek és nézték ahogy elsétál.Mikor hazaért már alig bírta visszafolytani a könnyeit.Befutott a szobájába az ágyon hasra vágta magát és csak sírt és sírt.Sonja egyedül űl a padon.Mellette egy pár lépésre Menta és Jack csókolóznak.Mary Jony-val smárol.Soja elárulva érzi magát.Jack és Jony a két srác akibe Sonja belezúgott és ezt a lányok jól tudták.És egyszer csak Menta abbahagyja és odalép hozzá. -Most te jössz.Mondja.Sonja nem érti. -Gyerünk csókold meg Jack-et!Sürgeti Menta.Sonja nem tudja megtenni mert Jack nem nagyon örül az ötletnek és így Sonja se örül neki.Pedig milyen rég várt egy ilyen pillanatra.És egyszer csak a semmiből Mary és Menta esküvői ruhában Jony és Jack oldalán az oltár elött kimondják az igent.Sonja nem bírja elviselni a fájdalmat elkzd rohanni... Felriad.A homloka fürdik a veritékben, sötét van körülötte, ő ruhában fekszik az ágyon, az arca maszatos a könnyeitől.Szíve olyan hevesen ver hogy attól fél kiugrik a torkán.Felkel az ágyból, kimegy a konyhába hoz magának valami hűsítőt.Felkuporodik az ágya sarkába.Fejére rakja a fülhallgatóját bekapcsolja a kedvenc énekesnője eggyik írtó lassú és szomorú dalát ami a barátságról szól.Nem csinál semmit csak ül és néz a sötétbe.Gondolatok cikáznak a fejében.Rémes gondolatok.Soha többet nem fogja visszaszerezni a barátnőit.A lejobb barátnőit.Akikkel eddig elválaszthatatlanok voltak.Összeszorul a torka és megint sírni kezd.Aztán megnyukszik.Fél.Rettentően fél.Ő szereti a lányokat és nem akarja elveszteni őket.A legjobb bartnői.Nem dobhatják el csak így.Vagy mégis.Sokszor átélte már ezt de most valahogy olyan rosszul esik.Talán azaz két év. Amit eggyütt töltöttek.Sonja egész nap úgy jár kel mint egy holdkóros.Nem nevet nem sír csak járkál fel alá alszik és még enni se akar.Pedig eddig az étvágyáról volt híres.Mindig evett.Most nem.És egyszer mikor MAry-ék lent sétáltak, Sonjá-nak egy hirtelen és örült ötlet jutott eszébe.Felkapta a cipőjét és már szaladt is le a csajokhoz. -Várjatok!-kiáltotta utánnuk.A lányok nem néztek hátra meg sem álltak csak egy kicsit lassítottak.-Beszéljük meg!

NEm fogom szépen elmondani...Elegem van a világból!Mindenki hülyének néz de közben meg mások szeretnének velem lenni, bár ezek avnnak a kevesebben.Úgyhogy inkább nem beszélek magamról hanem a történetet folytatom merthogy mint kiderült a barátnőmm kíváncsi a végére :D (ez naon jól esett:D:D:D:D)

Mikor Sonja kérdéstára kimerült Menta aki eddig a cipője orrát bámulta felnézett rá.Sonja annyira meghökkent hogy a szája is nyitvamaradt.Menta arcán semmijen fajta megbánást,szomorúságot vagy vidámságot nem látott.Az a "mindenkinél mindent jobban tudok" kifejezés ült az arcán.Sonját ez annyira sokkkolta hogy mikor Menta megszólalt ő összerezzent ijettében. -Az az igazság hogy már nem jó veled lenni.Nincs meg az a régi varázsa.-valotta be Menta. -De akkor mit csináljak?Vagy mi rosszat tettem?Ezt most nem vágom.-mondta zavartan Sonja. -Változz meg.-jelentette ki Menta. -De, de hogy?És miért?-dadogott Sonja -A ruházkodásodban, a beszédedben, a fiúkkal való kapcsolatodban.-mondta Menta. -Vagyis mindenben?Abban ami vagyok?Ne legyek többé Sony, az okoskodó Sonja, a macskabarát gyerekes Sonja?Ez most komoly?-Sonja nem hitt a fülének.A legjobb barátnői hogy csinálhatják ezt vele.

Huhh.Jól elhanyagoltam a blogomat.ez lehet annak a következménye hogy nem szavasztatok és nem írtatok kommentárt.Na mind1.Ideje hogy folytassam a történetet...

Sétáltak.Nem beszélgettek, csak sétáltak.Aztán Menta kinyitja a száját, majd becsukja.És ezt ismétli, egyszer, kétszer, háromszor.Aztán Egyszer nagyot sóhajt és elkezdi a mondondóját. -Leülünk?-Hát, nem pont azt mondta amire Sonja számított.De kezdésnek nem rossz. -Igen, igen.-mondta Mary aki láthatóan tudta vagy legalább is sejtette a kérdés célját.Leültek egy padra.Sonja és Menta egymással szemben és Mary ketőjük közé a pad háttáblájára. -Az a helyzet hogy gondolkoztunk.-kezte el Menta, de a várva várt folytatás elmaradt. -És?Most mi lesz?Miről gondolkoztatok?Mire jutottatok?Elmendjátok?Vagy...-Sonjából dőltek a kérdések.

Uhhh.Teljesen elhanyagoltam a blogomat.Ez annak köszönhető hogy mindig történt velem valami említésre se méltó dolog és ezért el voltam fogalava.De most folytatom ezt a bizonyos történetet.

Szonbat reggel van.Soja ébredezik.Alig akar fekelni.Fáj minden tagja, a keze a láb a hajszálának a vége.Beleszagol a levegőbe.Pizza szagot érez.Ezért már kiugrik az ágyból és megindul az ajtó felé.Közben szemét dörzsöli és próbálja megsaccolni meddig is aludt.Kimegy.Kint anyukája éppen a pizzát veszi ki a sütőből.Sonja ránéz az órára.Dél van.Sonja nagyot ásít aztán benyomja a pizza egynegyedét.Gyorsan felöltözik, és már szalad is Maryékhez.Mary nincs otthon.Menta sincs.Sonja csalódott lesz.Tudja hogy a barátnői mindig elhívnák vagy felkeltenék ha valahova mennek.Most miért nem tették meg?Valami rosszat csinált?Vagy csak elfelejtették őt?Vagy...?Vagy...?Annyi kérdés és sehol egy válasz.Sonja elhatározza hogy felhívja őket.Kicsörög. -Haló? -Szia Mary.Hol vagytok? -A parkban vagyunk.-válaszolja kicsit kelletlenül. -Ok.Akkor a Fánál találkozunk fél perc múlva!-csapta le a telefont Sonja és már futott is.A lányok nem voltak ott.Sonja felmászott a Fára.És várt.Nem jöttek.Sonja elbóbiskolt.Sonja és Jack az iskolai színdarab főszereplői.A Romeo és Júliát adják elő.Sonja nem tudja levenni a szemét Jackről.Jack mondja a szövegét.Sonja mint egy robot mondja a sajátját.Elérkezett a várvavárt csók!Sonja becsukja a szemét félrehajtja a fejét... És felvisít.leesett a fáról.már megy le a nap.a lányok ezek szerint nem vették észre.Vagy el se jöttek?Sonja hazabaktat.Így megy ez, majdnem egy hétig.Sonja azzal hitegette magát hogy csak véletlen nem hívják le.Aztán egy nap kopogtatnak az ajtón.Mary az.Lehívja.lehívják Mentát is.

Na most egy kis érdekfeszítőnek elég is.Majd folytatom.