Szofi nem tudott válaszolni.
- De hogy? Máris? Ilyen hamar?
- Ó, nem. Majd csak egy hét múlva. Addig csak egyszer-kétszer nálunk aludnál. És ha neked is tetszik, akkor. Így jó lesz?
- Igen. És még valami. – Szofi nehezen de kimondta. – Testvérem lesz?
- Hát igen. Szeretnél? Mert nekünk nem lehet babánk. Sajnos. De ha szeretnél, még nézhetünk egy nővérkét vagy hugicát. Vagy öcsikét, vagy bátyókát szeretnél?
- Nem. Nekem nem kell testvér. Én megvagyok egyedül is.
- Rendben. Akkor mi megyünk, és megbeszéljük az igazgató nénivel. Majd még beszélünk.
- Sziasztok.
- Szia.
- Szia.
Szofi nem ment le. Csak ült, és nézte a naplementét. Szép volt. De aztán egy gong. Vacsora. Szofi már tudta mi vár rá. Megvacsorázott, utána ment és mosogatott, mosott, takarított. Mikor kész lett, már javában mindenki aludt. Szofi felment a szobájába. Leült a dobozra. Meggyújtotta a gyertyát. A fülemüle odaszállt a párkányra. Fütyült. Mint mindig. De Szofi nem. Ő énekelt. Szívből. És a madárnak tetszett. És Szofi nem akart mást csak énekelni. Örökké! Semmi mást nem csinálni. Csak énekelni. Becsukta a szemét és énekelt. De mikor kinyitotta, szörnyű dolgot látott. Virradt. És ő nem aludt semmit, és megint rá vár minden. Egy hang a nevét kiabálja. Márkus az. Hívja reggelizni. Lent a lépcső alján, már vár rájuk, Mesi, és Boti. Szofi megörül. Nem megy enni. Mesiékkel megy el, és náluk esznek. Szofi boldog. Nem neki kell mosogatnia.
Nagyon fáradt. Szeretne aludni. De nem lehet. Csak bámul ki az ablakon, a bárányfelhőket számolja. De egyszer a tekintete a földre téved. Egy játszótér. Hinta. Szofi nagyon szeret hintázni. Mielőtt árva lett, volt egy hintájuk. Nagyon szeretett hintázni.
- Szofi. Mit csinálnál most szívesen? – kérdezte Mesi. Szofi nem válaszolt csak nézett ki az ablakon. – Lemenjünk? Szeretsz hintázni? - Szofi nem válaszolt. Csak bólintott. Felöltöztek, és elindultak lefelé. Mikor Szofi láb belesüppedt a homokba, a szeméből eltűnt a fáradság. Sietősen megindult a hinta felé. Beleült. Meglökte magát. Hintázott. És olyan boldog volt. Nem akart mást, csak örökké hintázni.
- Lassan indulni kellene, hogy visszaérjünk vacsora előtt. – Szofi nem akart visszamenni. Tudta mi vár rá. De nem szólt. Csak lassított, és elindult. Felmentek. Felöltöztek, és visszamentek az árvaházba. Szofi ahogy sejtette. Mindenki kérdezősködött, de ezt a drága nevelőnő nem nézte jó szemmel. Így ment ez 2 hétig. ÉS egyszer, egy keddi napon, Szofit nagyon megviselték az események. Jöttek Mesiék, hogy elvigyék Szofit, talán végleg. De Etelka néni, közbeszólt.
