Azt mondják, a blogolás könnyű, csak bele kell jönni. Hát én tényleg nem tudom. most, vagyis már egy jóideje, nem igazán megy. Az hogy leírjak mindent, hogy összeszedjem magam. Pedig talán ez kéne. Nem szabadna hagynom hogy kifollyon a kezeim közül. MEgpróbálok majd egy kcisit visszarázódni, kicsit újra írni, fogalmazni.
Bár nem érzem teljesen jól magam, rettenetes fájdalmaim vannak. Az este kibuktam picit, de nem volt vészes szerencsére.
Azt hiszem, tegnap végre megtört a jég Szuszival. Sajnálom, hogy megint kiakadtam, de mostmár muszáj voltam elmondani valakinek. És erre ő volta legalkalmasabb.
Talán tényleg beszélnem kellene a problémáimról. Kiadni magamból, újra és újra. Nem a sajnálatért. Azért, hogy nekem jobb legyen. S lám, megint önző vagyok. Nem értem én ezt.. hogy hogy van. Hogy miért önző az ember, újra és újra. És ez miért természetes és elfogadható. Pedig az. Mindenki elfogadja. Különös.
Most van az az idő, amikor egyszerűen nem az a fontos, hogy beszélek-e róla. Most az a fontos, hogy kibírom-e. Mert elmondhatnám, természetesen. Jobb lenne? Nem valószínű. Mert nem értenének meg az emberek, és mert sokat kellene mesélnem. Csak mondani és mondani. De nem oldódna meg. Mert még mindig nem tőlem függnek ezek a dolgok. S amíg így van, csak sajnálkozni tudok, arról viszont köszönöm lemondanék most. Sokrétű a dolog, és nem egyszerű. De el fog múlni előbb vagy utóbb.
