Feküdtünk egymás mellett.
- Nekem ez így nem megy tovább.
- Micsoda? - kaptad fel a fejed ijedtedben.
- Ez az egész... Bántalak, nem akarlak. Nem megy.
- Ne mondj ilyet. - átöleltél.
- Sajnálom. De már nem sokáig keserítem az életed.
- Ne... ne... ne mondd ezt! - s olyan erősen szorítottál, nem engedtél egy centit sem.
- Ne félj. Jobb lesz. Az eleje nehéz, de aztán beletörődsz.
- Ne tedd ezt. - s arcodon peregtek a könnyek.
- Engedj el...
- Ígérd meg.. ígérd hogy nem hagysz magamra.
- Tudod, hogy nem ígérhetem.
- Akkor veled leszek. Minden percben. Nem érdekel semmi. Nem engedlek el.
- Dehát a suli..?
- Nem érdekel. Nem veszíthetlek el... Szeretlek. - majd éreztem egész tested beleremeg a sírásba. Átöleltelek én is és csitítottalak. Nemsoká elaludtál, énpedig kicsúsztam a kezeid közül. Kiléptem a lakásból, s önző módon, örök nyugalomra leltem.
....
2011.09.04. 16:41
Címkék: fikció
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://tundere.blog.hu/api/trackback/id/tr16218034
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.