volt Egy barna Tündér

- sajnálom.
- mit?
- hogy butaságot csináltam.
- rágyújtottál?
- igen.
- miért?
- mindegy.
- nem, nagyon nem az.
- nekem már minden mindegy.
- szégyeld magad, hogy ilyet mondassz! mindig te voltál az, aki életet lehelt mindenkibe, aki mindig azt hangoztatta, hogy semmi nem mindegy! akiben mindenki bízhatott, mert nem adta fel. és most nézz magadra.
- sajnálom.
- sajnálhatod is. ezért nem fogok megbocsátani.
- kérlek, ne tedd ezt. sajnálom! már mondtam.
- ez édes kevés. mondd hogy nem teszed többé.
- kételen vagyok rá.
- akkor viszont... szia.
- ne, kérlek! jó leszek! ne haragudj.
- de haragszom és megérdemled.
- tudom. jóvá tehetem?
- sok idővel, és fájdalommal jár.. mindkettőnknek.
- tudom. sajnálom.
- ezt már mondtad. hagyd abba. 
- rendben.
- szedd össze magad, és tessék viselkedni.
- rendben.
- még egy ilyen, és nem teszed zsebre amit kapni fogsz.
- ne bánts kérlek. így is fáj.
- megérdemled. egy szót se akarok hallani. csendben tűrsz. legközelebb gondolkozz előre. világos?
- világos.

Sétáltunk egymás mellett. Ő csak fecsegett és mesélt, hatalmas mozdulatokkal gesztikulált és nevetett. A kacagása vízhangzott a Pesti aluljáróban és ettől még jobban rákezdett. Sohasem láttam nála vidámabb és boldogabb embert. Aztán a Margit szigeten leültünk egy padra, meséltem egy történetet. Egy kislányról, akiről nemrég hallottam, hogy nagyon beteg lett, és senki nem látogatta meg a kórházban. Ekkor megváltozott. Az arca kisimult mint a porcelán, a szemei könnyben fürödtek. Egyszercsak elkezdtek peregni a könnyei, és mesélt és mesélt, és kiadta azt a mérhetetlen sok fájdalmat amit elnyomott önmagában. És mesélt egy vadidegennek, nekem, aztán amikor a végére ért a mondanivalójának, felálltam, ő is felállt, átöleltem és hosszú percekig, de lehet hogy egy félóra is megvolt, csak öleltük egymást, és éreztük ahogy a másik szíve egyre hevesebben, majd egyre nyugodtabban ver. Majd egyszer csak eltűnt a két szívverés, és egybeolvadt a szívünk.

Álltunk egymással szemben. Dühös volt rám. Egyszer csak felpofozott. Majd mégegyszer és mégegyszer. Egyre erőssebben. Majd ököllel is. Addig ütött, amíg csak mozogni tudtam, és már sípolva vettem levegőt. Védekezhettem volna, de ő volt az erőssebb és megérdemeltem. Aztán elájultam. A földön fekve tértem magamhz. Ő még mindig mérges volt rám. Pedig egyszer azt mondta, nem fog bántani. De most nem tudta visszafogni magát. És én félholtan, véresen, jópár törött csoonttal feküdtem a földön és elhaló hangon azt mondtam: "Bocsánat".. és ekkor ő is lerogyott a földre. Ott feküdtünk egymás mellett.

A lelkem és én.

Magadhoz húztál az ágyon, szorosan tartottál. Erőssen.
- Sssz, ez fáj! - szisszentem fel. 
- Nem baj. Nem engedlek el.... - suttogtad a fülembe.
Elmosolyodtam, bár még mindig nagyon fájt. Édes fájdalom..

< 333 

/valódifikció/ 

Kopogtattam. Egy középkorú hölgy nyitott ajtót.
- Jó estét. Ő itthon van?
- Igen, alszik. - hangzott a felelet. - Gyere be.
Elkísért az ajtódik, majd visszament a konyhába. Kopogtam halkan. Egyet. Kettőt. Halkan benyitottam. Ott feküdtél az ágyon. Csöndesen szuszogtál. Beléptem, becsuktam az ajtót magam mögött. Egy darabig csak álltam és néztelek. Majd, mintha tudtad volna hogy ott vagyok, megfordultál álmodban, és az ágy egyik felébe csúsztál. Odamentem az ágyhoz, a földre ültem és csukott szemmel hallgattam ahogy szuszogsz. Már majdnem elaludtam, amikor a kezedet álmodban a kezemre tetted. Felálltam a földről, hangtalanul és csöndben befeküdtem melléd az ágyba. Biztos vagyok benne, hogy megéreztél, mert átöleltél és hozzám bújtál.....

Ültem a teremben és néztem ki az ablakon. A tanár csak beszélt és beszélt. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzám. Néztem, ahogy a fák ágait mozgatja a szél. Kedvem lett volna.... felálltam. A tanárra néztem, s ő észre vett. Intettem hanyagul, felléptem az ablak párkányra... Hallottam, ahogy a többiek felsikoltanak, éreztem, ahogy a tanár utánnam kapna, de nem ért el. Ugrottam. Pillanatok alatt döntöttem. Néztem a földet, ahogy zuhanok. A gravitáció a hátamra fordított, láttam az eget, s a barátnőm könnyes arcát az ablakban. Sírt. Boldog voltam. Néztem az eget. Mosolyogtam. Lehunytam a szemem és már nem éreztem semmit.

Felvettem a cipőmet, fogtam a kulcsomat, és kiléptem az ajtón. Késő van. Már mindenki alszik. Sétáltam. Elővettem a dobozt a zsebemből, kivettem egy szálat. Rég gyújtottam már rá. Kattan a gyújtó, fénye megvilágítja az arcomat. Mélyet szívok a cigiből. Majd lassan fújom ki. Tüdőmet mardossa, torkomat kaparja a száraz, káros füst. Elszívok egy szálat. Majd még egyet. És a következőt is. Megnyugszom. Végtére is... egyedül lennék, nemdebár? Akkor senki nem bánthat. Sétáltam egyedül. Már nem is számoltam hanyadik szál. Kattan a gyújtó. És megint. És megint. Meglátok egy cicát. Egyedül van. Senki nem bántja. Megsimogatom. Majd haza sietek, lefekszem az ágyamba és alszok.

- Találkozunk?
- Nem.
- Miért?
- Tudod jól.
- Nem, nem tudom.
- Elég nagy baj. Majd ha rájöttél, szólj. < kijelentkezett >

...

- Szia
- Szia. Na, rájöttél?
- Igen. Büntetsz, amiért bántottalak.
- Tévedés. Azért kapsz büntetést, mert hisztiztél.
- Sajnálom. Jóvá tehetem?
- Igen.
- Hogyan?
- Majd ha jóvá tetted, megtudod. < kijelentkezett >

...

- Sajnálom.
- Mit?
- Ezt az egészet. Az én hibám volt, tudom.
- Igen. Ezt mindenki tudja.
- Meg tudsz bocsátani?
- Igen. De nem felejtem el.
- Sajnálom.
- Van mit. De ha csak ennyit tudsz mondani, akkor majd egy hét múlva beszélünk újra.
- Kérlek, ne tedd ezt velem.
- < kijelentkezett >

és a történetnek vége.

"Állok a buszmegállóban. Körülöttem idős bácsik és nénik, néhány korombeli. Várunk a buszra. Pár perc múlva befut a busz. De abban a pillanatban, elkezdődik a tolakodás, az idősek fel akarnak szállni, a fiatalok kicsit kapkodnak. Egyszer csak hallunk egy elhaló sikoly, a busz hatalmasat fékez. Egy néni a busz alá esett. Kiabál és jajveszékel. Megdöbbentő látni azt, hogy senki nem hív mentőt, senki nem segít, mindenki ledermedve várja mi fog történni. Gyorsan tárcsázom a mentőket, mondom hol vagyunk, mi történt. A vonal másik végén, a hölgy mondja mit tegyek. Én mint egy robot engedelmeskedem. "Mondja a hölgynek, hogy ne mozduljon." Mondanám, de a néni nem figyel rám. Csak kiabál és kapálózik. Pánikba esek és elkezdek kiabálni. Vérge rám figyel. Elismétlem, hogy ne mozogjon. Nem mozdul. Beszélgetek vele. Hány éves, hogy hívják, hol lakik, ami csak eszembe jut. Félelmetes, hogy ott hasalok a busz alatt, beszélek egy nővel, akinek a feje csupa vér, remeg, mégis az én szememből folynak a könnyek. Megnyugtatom, hogy semmi baj nem lesz. Megérkeznek a mentők, nem kell sok, kiszabadítják a nénit. Ahogy kimásztam a busz alól, hirtelen elsötétült minden, elájultam."

"- Miért vagy itt?
- Hiányzol.
- Menj el.
- Nem.
- Menj!
- Nem! Kedvellek.... nem. Én.... én... én szeretlek!"