volt Egy barna Tündér

Sétáltunk egymás mellett. Ő csak fecsegett és mesélt, hatalmas mozdulatokkal gesztikulált és nevetett. A kacagása vízhangzott a Pesti aluljáróban és ettől még jobban rákezdett. Sohasem láttam nála vidámabb és boldogabb embert. Aztán a Margit szigeten leültünk egy padra, meséltem egy történetet. Egy kislányról, akiről nemrég hallottam, hogy nagyon beteg lett, és senki nem látogatta meg a kórházban. Ekkor megváltozott. Az arca kisimult mint a porcelán, a szemei könnyben fürödtek. Egyszercsak elkezdtek peregni a könnyei, és mesélt és mesélt, és kiadta azt a mérhetetlen sok fájdalmat amit elnyomott önmagában. És mesélt egy vadidegennek, nekem, aztán amikor a végére ért a mondanivalójának, felálltam, ő is felállt, átöleltem és hosszú percekig, de lehet hogy egy félóra is megvolt, csak öleltük egymást, és éreztük ahogy a másik szíve egyre hevesebben, majd egyre nyugodtabban ver. Majd egyszer csak eltűnt a két szívverés, és egybeolvadt a szívünk.