Annyi érzés kavarog a fejemben. Annyi minden történik egy pillanat alatt. Valaki meghal, valaki születik. Valaki épp most veszekszik a barátjával, valaki most mondja ki a boldogító IGEN-t. Valaki most lebeg élet halál közt, valaki most látja elösször az apukáját. Valaki most szenderül álomba, valaki most ébredezik. És valaki, nagyon boldog. Ez a valaki Én vagyok.
„A szavak arravalók, hogy elrejtsék gondolatainkat!”
Volt már olyan érzésetek, hogy senki nem figyel rátok? Hogy egyedül vagytok? Hogy nem gondol rátok senki? Ha igen, akkor tudjátok milyen érzés. Milyen az, amikor rájössz, hogy nincs így. Hogy igenis gondolnak rád, csak te nem gondolsz arra aki gondol rád. Ez a legszörnyűbb érzés. Mikor valaki gondol rád, mikor valaki azt szeretné, ha Te is gondolnál rá, de neked meg sem fordul a fejedben. Mikor nem érted, miért van rossz kedve, mikor nem érted miért vidám. Ha régen találkoztatok, és most ő felhív, és te meglepődsz. Van ilyen. És ez rossz érzés. Mikor felhívsz valakit, és ő meglepődik, meglepődik hogy Te keresed. Mintha elfeledtétek volna egymást. Pedig nem. Pedig ott, a szíved méllyén, gondolsz rá, ott motoszkál a fejedben, hogy mi van vele. De ezt elnyomod, mert olyannal akarsz lenni, aki nem akar veled lenni. Kitaszítod, mert nem tartod fontosnak, pedig érték. Kitaszítanak maguk mellől, mert nem ismerték fel, mekkora érték lakozik benned. Mikor nem gondolkodsz azon, hogy mi lesz, hanem teszed, amit jónak vélsz. Nem gondolkodsz előre, hogy ezel megsértessz valakit. És elítélsz, mert megsértettek. Mert nem gondolták előre ki mi lesz a következménye. Mikor nem úgy reagálsz rá, ahogy kéne, mikor más reakciót vártál. Mikor ugyan azt teszed, amit ő tesz, de nem veszed észre. Mikor ugyan azt tesz mint te, de ő nem veszi észre. Mert nincs itt az a barát, aki megmondja nektek, hogy ugyan azt csináljátok, és ne civakodjatok, csak élvezzétek az életet!
"De néha az általánosságban van a legtöbb tartalom, mert nem köti meg képzeletünket, s szabadjára hagyja csapongani."
Néha elképzelek egy egy szituációt mit csináltam volna máshogy. Igen. Sok dolog van. Sok dolog van, amit bár ne tettem volna meg. De megtettem. És nincs visszaút. De ember vagyok, vétkezem. És ezért nem kellene egy életen át bűnhődnöm. Tudni kellene megbocsájtani! Feledni. Elfogadni. Nem vagyok rá büszke. De visszaforgatni már nem tudom. Megnem történté változtatni nem tudom. Csak remélni tudom, hogy elfogadjátok. Nem kérem, hogy felejtsd el, mert ne. Csak fogadj el így. Szeress azért aki most vagyok, és ne utálj azért aki voltam. Az emberek változnak! Ezt nem kell görcsösen akarni. Ez a világ rendje. Növünk, okosodunk, tanulunk. De ez nem megy egyik napról a másikra. Ennek idő kell. Felnövök, ha akarok. Csendesebb leszek, ha akarok. Nőiesebb leszek, ha akarok. De nem akarok. Ráérek még. 14 évesen hova akarjátok. Majd fenövök. De nem most. Majd. Addig fogadj el így.
„Nem tudod, mit rejt a sorsod. Mosolyt hoz-e vagy könnyeket. Tanuld meg feledni a rosszat, s őrizd meg a boldog perceket...”
Sok szép dologra emlékszem. De mégis. Most valahogy tényleg, igazán boldog vagyok. Nem tudom miért. Valahogy jól esik. Valahogy érzem, hogy van, akinek fontos vagyok, hogy van aki meghallgat ha kell. Hogy mindig van, egy másik út, hogy nem csak a könnyek útja létezik. Tudom, hogy mindig van választás. Hogy csak egy függöny, ami elválaszt tőle. Amit egy szellő félre söpör. Ezt a függönyt, mégis nehéz átlépni, de ha a túloldalán vagy, nem kívánkozol vissza. Nem kérsz, keserűséget, nem akarsz szomorkás lenni. Csak boldog akarsz lenni mindig. De egyszer ez a függöny eltávolodik, és hideg lesz. Ekkor egy újjabbat találsz, amine megint átküzdöd magad. Egy idő után, már tudod mi vár rád. És nem lesz oly nehéz, félresöpörni azt a függönyt. Egy legyintéssel elintézed. Ekkor mondhatod, hogy boldog vagy.
"S ha nevetek vagy ajkamon kel ének,
teszem, mivel egyetlen menedék ez,
hogy elrejtsem szavát a szenvedésnek."
Néha magunk se tudjuk hogy vagyunk. De jólesne, ha valaki tudná. Ekkor van szükségünk a barátokra. Akik anélkül, hogy tudnának róla segítenek. Mert ott vannak, és nem érezzük egyedül magunkat. Mikor itt vannak, és érezzük hogy szeretnek...
Cupi!
Tök jó! Enyém a szoba!
Nem tudom mit csináljak. 
Nem tudom mit gondoljak. De semmi rosszra. Ez nem arról szólt. Többször is mehetnénk. Utánna jött Tibi bácsi, és vele mentem egy kicsit, de a korim eleje beleakadt egy buckába, és akkorát estem térdre, hogy nem tudom hajlítani a jobb lábam, mert könnyek gyűlnek a szemembe a fájdalomtól. Ettől eltekintve Nagyon jó volt! Boldog voltam!
Fáj a vállam, a térdem, a lábam, a kezem. Mindenem. Ahhoz képest, hogy milyen boldogan mentem el itthonról, kicsit letört vagyok. Ez a lábamnak köszönhető. De túléljük! ^^ Boldog vagyok!
