Beszélgettünk. Vitatkoztunk. Veszekedtünk. Talán nem is teljesen értettük miről. Rólam. Hülyeséget csináltam, már megint. Fenyegetsz. Félek. Leültetsz a székre, és rámparancsolsz, hogy hallgassak. A könnyeim patakokban folynak az arcomról. Halkan hüppögök, várom mit fogsz lépni, várom mit csinálsz. A zsebkendőmmel játszom. Az éjjeli szekrényemről felkapd a mobilom. Pár csipogás és már hallom is a tárcsázást jelző hangot. Hirtelen rájövök mit teszel. Elkezdek remegni, majd visszatarthatatlan erővel tör ki belőlem a kétségbeesett kiáltás:
"Ne mondd el neki!!" - kiáltom. Zokogva a padlóra rogyok, egyenesen a lábad elé. Késő.
"Szia." - egy szeretett hang csendül a telefon mikrofonjából.
"Szia. Tod vagyok. Szeretne neked modnani valamit." - mondod nyugodt hangon, majd a fülemhez tartod a telefont. Képtelen vagyok megszólalni.
"Nem megy.. " - rebegem halkan. Majd még jobban elkezdek zokogni. Leülsz az ágy szélére és elmondod amit az imént vallottam be neked nagy nehezen.
"Megértettem." - hangzik a végleges, megmásíthatatlan válasz. Felkapom a fejem, de már lenyomtad a telefont.
"Miért csináltad ezt?" - csak nehezen préselem ki magamból a szavakat.
"Fontos vagy nekem. De rám nem hallgatsz, hát megtettem azt, ami hat rád." - hangzott az egyszerű felelet.
"Nem lehetek fontos, ha ekkora fájdalmat okoztál." - sírtam tovább.
"Te voltál. Saját magaddal tetted ezt." - mondtad a hangodban melegséggel. Majd odajöttél hozzám, átöleltél és addig ringattál a karodban, míg a sírásom abbamaradt és elaludtam.