Van AZ az érzés. Amit annyira imádok.

Amikor már egy hónappal elötte, görcsben van a gyomrod ha rágondolsz. Amikor mindig elvigyorodsz, ha csak eszedbe jut. Amikor nem bírod ki, és ugrálnod, kiabálnod kell a világba: "Végre!!" Amikor minden testrészed bizsereg, a fejed tetejétől a lábujjad végéig. Amikor kinézed a buszt és a vonatot. Amikor idegesen, kézremegve megveszed a jegyet a buszon, majd rohasz, szinte repülsz a vasútállomásra, kapkodva és remegő hanggal kéred a jegyet. Amikor az összes apród szétszórod, de csak mosolyogni tudsz, amikor már szédülsz a remegésbe. És megjön a vonat és felszállsz. Csak nézed az elsuhanó fákat, nézed a mezőt és csak mosolyogsz. Amikor már csak egy megálló van hátra és végre leszállsz. Amikor nem látod meg a peronon, nem vár rád. Amikor elkezd a szíved a torkodban dobogni, és a fejed lüktet ritmusosan. Amikor beleszól a telefonba, és majd megőrülsz. Amikor várod és egyszer csak felnézve megpillantod. Nem bírod ki, futnod kell, különben megőrülsz, amikor a karjai közé zár, te már zokogsz az örömtől, amikor a nyakába fúrod a fejed, és mélyen beszívod azt a kellemes illatot, amire már fél éve vágysz. Akkor tudod meg, milyen AZ az érzés. Amit minden embernek meg kéne tapasztalnia. Legalább egyszer.