volt Egy barna Tündér

Járok-kelek a szobában, feltérdelek a székre az íróasztal elé, könyvbe lapozok, rágyújtok, iszom egy kortyot, szavakat keresek...
A nagy rózsaszín peónia mozdulatlanul áll a vázában.
Veszem a kabátom, elmegyek hazulról, futok a dolgom után, az után, amiről azt hiszem, hogy az én dolgom, hazaérek...
A peónia ugyanott áll, felém fordulva, rámnéz nagy sziromfejével.
Szakadatlanul rámnéz. Nem un meg. Egészen kitárulva, olyan, mint egy tágranyílt szem, mint egy hangszóró, mint a Notre-Dame óriás rozettája.
Hogy fejezzem ki magam?
A peónia nem akarja magát kifejezni. Azonos önmagával, minden további nélkül. Attól olyan gyönyörű.
Pedig csupa érzékenység. Ha elmegyek előtte, lépteim gyenge hullámzása a padlón már elég, hogy minden szirmát megborzongassa.
A növényi lét után sóvárgok? Az öntudatlanság nem-emberi vigasza után?
Nem. Csak, hogy olyan magától értetődően legyek önmagam, mint ő.
Nem virág szeretnék lenni, mint ő. Csak annyira ember, amennyire a virág virág...
A nagy rózsaszín peónia...

"Nem éri meg haragudni. Meg kell bocsátani. Akkor is ha nehéz. Ha elárulva érzed magad. Ha becsapva. Gondolj bele, te se szereted ha haragszanak rád. A megbocsátás hatalmas erény. És te rendelkezel ezzel az erénnyel! Soha ne tagadd meg."
Soha nem felejtem el. Emlékezek rá. Ma, amikor ott álltam a sír előtt, a könnyeim potyogtak. Nem hiszem el, hogy 2 éve hogy itthagyott. Nem hiszem el, hogy vége lett! Az az ember, aki elindított. Aki miatt szeretem a verseket, a matekot, aki megtanított megbocsátani. Aki akkor is segített ha egyedül voltam, aki megölelt, ha nem kértem. Aki a tanárom volt, mégis sokkal többet adott. Az osztályfőnököm. A barátom. Imádtam. Mert a pillantásomból tudta hogy baj van. És szavak nélkül is tudta mit kell tennie. Mit kell modnania. Soha nem felejtem el. Soha.

"A halál az élet velejárója. Én már eleget küzdöttem. Légy mindig boldog! Nevess. Mert ha olyan idős leszel mint én, akkor tudod majd igazán értékelni a dolgokat. De ekkor már késő. Légy boldog, lányom!"
Ez az utolsó emlékem. Dédimamám. És mennyire igaza volt. Ha most nem tudom értékelni a mosoly hatalmát, akkor késő lesz. Mégha nehéz is mosolyogni... akkor is meg kell próbálni a jót nézni. És feledni a rosszat. Nem tehetsz mást. Ha nem is akarsz túllépni, nem tehetsz mást. Reménykedem. Hogy újra lesz okom mosolyogni! Mert ezt ma nem nagyon sikerült... dehát... még nincs vége a napnak ;]

<3

Szeretem ezt az ünnepet. Lehet morbidul hangzik, de így van. HIszen a szeretteink, akiket meglátogatunk, ők várnak ránk. Mégis, mi mást se akarunk, csak feledni ezt a fájó érzést ott legbelül. Amit a hiányuk okoz. És nem gondolunk rájuk nap mint nap. De ez a pa, az kis idő, amit ott töltünk el, az az övéké. Azokat a perceket, senki nem veheti el tőlünk. Olyankor, közelebb kerülünk hozzájuk. Újra felrémlik bennünk az arca, a mosolya, a hangját újra hallani véljük. Nehéz. Újra átélni a megismerést, újra barátságot, szeretetet kötni, és újra elveszíteni. Megint, és megint.
Ilyenkor eszembe jut, hogy én is ott fogok feküdni, és talán hozzám is eljönnek majd a családom. És a meg nem élt élettel mit kezdek majd? Nem tudom. Talám másnak adom. Talán jobb lenne úgy. Azt hiszem. A bökkenő annyi, hogy én még nem érzem ezt. Nekem még gyereket kell szülnöm, férjhez kell mennem, karriert kell építenem, és barátokat kell szereznem! A mostaniakat megismerni! És ez még évek... évtizedek.

Nehezen alszok. Helyesbítek: sehogy nem alszok. Igazából, semmit nem csinálok. Még azt se mondhatnám, hogy gondolkozok. Vannak jobb, illetve rosszabb pillanataim. De mind a kettő elmúlik. Leginkább a közöny maradt. Ha belegodolok, szóbajön, végigpörgetem a dolgokat, rettenetesen meg tudok ijedni. A következő pillanatban már az utcát járom, és próbálom összeszorítani az állkapcsom, hogy ne vacogjon. November van. Hideg, szeles, kiszámíthatatlan November. Ősz. De varázslos. Azt mondják, a vég, egyben egy új kezdet reménye. A bizalom elvesztése, minek a kezdete? Gyűlöleté? Megvetésé? Nem tudom. Igazából, félek megtudni. Ahogy félek az elkövetkezendő napoktól is. Pocsék ez a várakozás. A bizonytalanság. Hogy majd lesz valami... Én tudom mi lesz. Nem fogtam fel mi lehet, szóval bízok, remélek. Mégha sokszor elgondolkodom is a "Ha..." "Mi lesz ha..." "Talán.." és hasonló kezdetű mondatokról. nem lesz ilyen! Rajtam nem lehet ilyen könnyen kifogni! Nem, nem, nem! Nem engedem! Mert kitartok. Délután, miközben a padon ültem, és néztem magam elé, eszembe jutott, hogy azt mondtam egyszer: "Soha nem adom fel! Mert erről szól a játék, hogy küzdeni kell! Én pedig küzdeni fogok, mert szeretek játszani!" És ezt tartom. Nem szállok ki a játékból! Sem most, sem 3 hónap múlva, sem egy év múlva! Játszani fogok tovább. Mert ez a szerepem. És a szerepből sose eshetsz ki! Improvizálhatsz, és egy pillanatra átléphetsz a másik szerepébe, és beszélhetsz helyette, de a színdarabot sose változtathatod meg!

Őszintén, csak fecsegek össze vissza. Ma[tegnap] "szóvá tették", hogy ilyen idősen hiszek még a mesékben. Hiszek abban, hogy bldogan élnek amíg... Ahogy a hamupipőkében. Ami csak mese. És akárhányszor olvassák el, akkor is csak mese marad. De -mert mindig van de!- én hiszem, hogyha akarjuk, lehet boldog vége a mesének! Nem kell hogy mindig fájjon. Én hiszek benne. Mert annyi szép szót kaptam én is a napokban, és én hiszek bennük! Mert ezek adnak reményt, értelmet... És tudod egyszer úgyis csalódsz. Egyszer úgyis vége lesz mindennek. De ha előre félsz, és már előre sírsz, akkor csak szomorúságot találsz majd, és nem élvezed a boldogságot! Előre tekints, ne hárta! Tegnap[tegnapelött] azt a tanácsot kaptam, hagyjam az önvádaskodást, attól hogy gyűlölöm magam nem lesz semmi se jobb. És nem ment. Képtelen voltam másra gondolni, mint arra hogy elrontottam, újra és újra. Ma[tegnap] reggel, és este is ez volt a fejemben. Hogy én szúrtam el, nekem is kell rendbehoznom. Hát ez nem sikerült. Elszúrtam azt is. Hibáztam. Egyhuzamban 3szor. +1 a ráadás, amit magammal szemben követek el. Remek, mondhatom. De -ismét itt a de!- van nekem egy Őrangyalom, aki úgylátszk tényleg mindenről tud, és megpróbálta nekem helyrehozni a dolgokat. Hát én büszke egy teremtés vagyok, és bár akkor még nem tudtam hogy miatta van, de elrontotam az esélyem. Mostmár tudom miért. Még bűbájjal se lehet hatni az emberek érzéseire. Ha nem gondolja komolyan, akkor nem gondolja komolyan. És így előröl kezdtük. Újabb pofonok. Újabb zuhanás a semmi felé. Aztán visszahúnának a kezek, én pedig elfogadnám. Csak ez az érzés itt a mellkasomban ne lenne. Félelem talán.... Attól hogy "mi van ha..." "mi lesz..." "talán..." és ez szörnyű érzés már megint. Bizonytalanság. Kudarc. Hit. Szép szavak, nagy szavak. Döntsd el melyik...

Nem tudok mit kezdeni magammal. semmiből nem állok, szétestem darabokra. Majd' fél 4, én pedig nem tudok aludni, enni, semmit nem tudok csinálni. A pötyögés is nehezemre esik, mert lassan hármat látok mindenből. Panaszkodom, mert ebből állok. Mert ebben igazán jó vagyok. Hiába mondod hogy nyugodjak meg, nemtudok. Zavart vagyok, mégis nyugodt. Nem vagyok ideges miért lennék? Mert felettem lebeg a halál? Na ne röhögtess. Ez olyan sokkoló hogy még félni is elfelejtessz. Lesz valahogy. Én tudom. És azt is tudom, hogyha rosszul végrőzik minden, akkor legalább annál nem lehet rosszabb. Ha összeomlik minden, akkor többé nem kell félnem hogy romba dől az építményem. Kezdem előről. Vagy nem. Nem lényeg.

Megoldom. Mint mindig mindent!
Mert erős és független nő vagyok! *szakad a plafon* 

Ember küzdj, és bízva bízzál!
De ha nem megy, legalább engem hagyjál...

Köszönöm pocsékul. Aludnom kéne, vagy legalább pihennem. Hát erre képtelen vagyok. Enni szintén... Amúgy süt a nap, kék az ég, jó idő van, csak én egyiknek se tudok örülni. Nem megy. Pedig próbálkozom.

És Ti? Hogy vagytok?