Szeretem ezt az ünnepet. Lehet morbidul hangzik, de így van. HIszen a szeretteink, akiket meglátogatunk, ők várnak ránk. Mégis, mi mást se akarunk, csak feledni ezt a fájó érzést ott legbelül. Amit a hiányuk okoz. És nem gondolunk rájuk nap mint nap. De ez a pa, az kis idő, amit ott töltünk el, az az övéké. Azokat a perceket, senki nem veheti el tőlünk. Olyankor, közelebb kerülünk hozzájuk. Újra felrémlik bennünk az arca, a mosolya, a hangját újra hallani véljük. Nehéz. Újra átélni a megismerést, újra barátságot, szeretetet kötni, és újra elveszíteni. Megint, és megint.
Ilyenkor eszembe jut, hogy én is ott fogok feküdni, és talán hozzám is eljönnek majd a családom. És a meg nem élt élettel mit kezdek majd? Nem tudom. Talám másnak adom. Talán jobb lenne úgy. Azt hiszem. A bökkenő annyi, hogy én még nem érzem ezt. Nekem még gyereket kell szülnöm, férjhez kell mennem, karriert kell építenem, és barátokat kell szereznem! A mostaniakat megismerni! És ez még évek... évtizedek.
2008.11.01. 13:03
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://tundere.blog.hu/api/trackback/id/tr86218923
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.