Azt kérted írjak. Hosszan, szívből, őszintén. Az első kettőre bólintottam, a harmadikra csúnyán néztem. Majd rávágtam hogy megpróbálom. És te kacagtál, hogy meglátszik milyen macskaszerető vagyok. Hogy igazi macska a jellemem. Idéztél is, "a macskát mindenre megtaníthatod, amit ő meg akar tanulni." És tényleg. Szeretek írni. Nem történetet. Azon már túlvagyok. Már nem kell átültetnem a gondolataim. Hiszen beszélhetek mással. Veled. Aztán hozzátettél mégvalamit. "De egy idő után, a macska is hallgat a gazdájára..." Ezt nem tudtam mire vélni. Rákérdeztem. Azt hiszed hogy bárki is a gazdám lehet? Hogy engedem bárkinek is hogy megmondja mit csináljak? És erre egyszerűen csak annyit feleltél, "Hisz erre vágysz." Én pedig megdöbbenve, nagy szemekkel álltam veled szemben, és még levegőt is elfelejtettem venni. Hogy ismerhetsz ennyire, ha én nem ismerem magam? Úgylátszik a gondolatom kiült az arcomra, mert játékosan megböktél "Hé, levegőt azért még vegyél." és nevettél. Én pedig magamhoz térve, megkérdeztem, mégis hogy gondoltad ezt, hogy kioktatsz a vágyaimról!? Szinte már kiabáltam, te mégis csak nevettél. Majd egy váratlan mondattal megleptél. "Mosolyogj Szivem." Én pedig akarva akaratlanul, de elmosolyogtam. Pedig semmi vicces, semmi mosolyognivaló nem volt a helyzetben. És nem is az az ártatlan fiú voltál aki szoktál lenni. ugyan olyan voltál mint más. Nem mosolyogtál. Mégcsak nem is mondtad kényesen. Mintha csak az időjárásról beszélnél. És akkor rámutattál a számra. "Látod, mosolyogsz. Tudod miért?" Válaszoltam volna, de a számra tetted az ujjad. Meglepődtem, mert ilyet még nem csináltál. És folytattad. "Persze, hogy tudod. Okos lány vagy te." Elvetted a kezed. Még mindig nem értettem mire is akarsz kilyukadni. De folytattad. "Hallgatsz rám. Fontos lettem neked. Ne tagadd. Mostmár csak tudnom kell jól kérni." Elgondolkoztam a szavaidon. Láttad rajtam. Elmerengtem. Közelebb jöttél. Megálltál elöttem. Én szinte alig érzékeltem. Majd a fülembe búgtál. "Csak gondolj bele. mit érzel amikor becézget? Amikor azt mondja? Mit érzel ha leírja?" Felnéztem rád, bele a szemedbe. Elvesztem a szemedben. Tudtam, igazad van. Csak jól kell kérned, és szinte bármit megtennék. Cask úgy kell szólnod, és nem haragszom. Hazudnod kell, és mindent elfelejtek. Megijedtem a sebezhetőségemtől. Odajöttél, és átkaroltál. Én pedig belekapaszkodtam a nyakadba. Szorítottalak volna. De nem engedted. Eltartottál, mégis öleltél. Tovább törtél. "És ez nem csak vele és velem van így. A többiekkel is. Csak gondolj bele. Csak gondold végig. A többségnek csak elég kérnie. Persze van aki ezt nem használja ki. Már én sem. Van aki még nem. Neked pedig szíved szakad meg minden egyes hibánál. Amikor könyörögsz, és fohászkodsz magadban hogy ne mondja ki. De általában kimondja. Te pedig a földre roskadsz, mert tudod hogy innen nyert ügye van. És nem tehetsz semmit." Megrogyott a lábam. Te viszont mintha észre se vetted volna, tartottál. Még mindig a szemedbe néztem. Nem tudtam elszakadni a barna csillogástól. A szívem a torkomban dobogott. Meg akartam szólalni. De képtelen voltam rá. Mint egy rongybaba, a kisfiú kezében. Olyan oda nem illő voltam. Olyan idegen. Őszinteség volt a szemedben. Mégis, porrá zúzott az amit mondtál. De a legfájdalmasabb az volt, hogy tudtad, hogy fáj! Tudtad, hogy igaz amit mondasz, és én rosszul viselem a valót. Aztán mondtál valamit. Amire nem számítottam. "Hatalmas szíved van. Gyönyörű, ahogy meg tudsz bocsátani. Ahogy a kiscicából, nagymacska lesz." Itt megint nem tudtam mit kezdeni ezekkel a mondatokkal. Csak álltam a remegő lábaimon, de lehet csak te tartottál egész végig. És folytattad. "A kiscica még csak ellenkezett. És azt tette amit ő akart. Nem szólhattak bele. Egyedül is megtette volna. Nem kellett mondani. A nagymacska viszont, azon felül, hogy megtette amit ő maga akart, megtette azt is, amit a számára fontos emberek kértek." Bezavarodtam. Nem értettem, ez most pozitív vagy negatív. De még mindig volt benned mondanivaló. "Azon kívül, hogy utálod amikor úgy bocsátasz meg hogy nem is te akartad igazán, csak megkértek rá, tudod nagyon jól, hogy ezt akartad. erre vártál. Hogy kérjen meg, ne haragudj rá, és menjen tovább minden a saját útján-módján." Ez igaz. Átfutott az agyamon amit mondott. Majd hirtelen elhessegettem. Én nem akarok mindig megbocsátani. Mert mindig át fognak verni akkor. Olvastál a gondolataimban. "Ettől nem lettél sebezhetőbb. Csak szerethetőbb. Irányítható vagy, de csak annak aki ezt szerinted megérdemli. Csak annak engeded meg, akit arra méltónak találsz. És ez csodás adomány. Valami, amit nem szabad eldobnod." Elpirultam. Megdícsértél, és számításba vetted az érzéseim. Fülig vörös lettem. Ezt észrevetted, és egy mosollyal nyugtáztad. Majd halkan, szinte csak tátogva folytattad. "Remek ember vagy. És szükséged van az irányításra. És valakire, akit irányíthatsz. Szükségetek van egymásra hogy irányítsátok egymást. Szükségünk van egymásra, hogy irányítsuk egymást." És szorosan maadhoz húztál, és én a nyakadba fúrtam a fejem...