"Nem éri meg haragudni. Meg kell bocsátani. Akkor is ha nehéz. Ha elárulva érzed magad. Ha becsapva. Gondolj bele, te se szereted ha haragszanak rád. A megbocsátás hatalmas erény. És te rendelkezel ezzel az erénnyel! Soha ne tagadd meg."
Soha nem felejtem el. Emlékezek rá. Ma, amikor ott álltam a sír előtt, a könnyeim potyogtak. Nem hiszem el, hogy 2 éve hogy itthagyott. Nem hiszem el, hogy vége lett! Az az ember, aki elindított. Aki miatt szeretem a verseket, a matekot, aki megtanított megbocsátani. Aki akkor is segített ha egyedül voltam, aki megölelt, ha nem kértem. Aki a tanárom volt, mégis sokkal többet adott. Az osztályfőnököm. A barátom. Imádtam. Mert a pillantásomból tudta hogy baj van. És szavak nélkül is tudta mit kell tennie. Mit kell modnania. Soha nem felejtem el. Soha.

"A halál az élet velejárója. Én már eleget küzdöttem. Légy mindig boldog! Nevess. Mert ha olyan idős leszel mint én, akkor tudod majd igazán értékelni a dolgokat. De ekkor már késő. Légy boldog, lányom!"
Ez az utolsó emlékem. Dédimamám. És mennyire igaza volt. Ha most nem tudom értékelni a mosoly hatalmát, akkor késő lesz. Mégha nehéz is mosolyogni... akkor is meg kell próbálni a jót nézni. És feledni a rosszat. Nem tehetsz mást. Ha nem is akarsz túllépni, nem tehetsz mást. Reménykedem. Hogy újra lesz okom mosolyogni! Mert ezt ma nem nagyon sikerült... dehát... még nincs vége a napnak ;]

<3