Mintha valami örök körforgásban lennénk. Valami örök, valami tartós, és van ami múlandó. Nahát, én most szeretném, ha az első lenne. Nem csak rajtam múlik. Sajnos. Félelmetes. Ennyire semmi közünk ne legyen a jövőnkhöz, ahoz hogy mi történik velünk.
Mindig van, ami új, ami rossz az újban, ami fáj. Azán megszokod. És már nem fáj, már nem sírsz. Megerősödtél. Mint egy horrorfilm, amit megnézel sokszor, és sokadjára, már nem félsz tőle, mert tudod hogy nem igazi, és már megszoktad. Jobbesetben.
Ám ha ez a film, (ami nem mindig horror) nagyon jól sikerült. Akkor hiába nézed meg sokszor, újra és újra eléri a szívedet, és sokadszorra is, sírni fogsz miatta. Megtehetnéd, hogy nem nézed meg. De tetszik a film. És inkább sírsz, minthogy ne nézd.
És ha sírsz. Akkor se biztos, hogy ugyan azon dolog miatt. Lehet, hogy teljesen más momentum fog meg, és más miatt fakadsz sírva. Nem akarsz sírni, de már sokat nyelted a könnyeid, és egyszer kifakadsz. Sírsz, és sírsz. És jól esik. Mert szereted a filmet.
Aztán rájössz, hogy ez így marad örökké talán. És akkor megrántod a vállad, és azt mondod: "Nekem többet ér a film, mint az, hogy csak azért eldobjam, mert sírok ha megnézem. Fontos nekem. Örökké látni akarom!"
(post kiprivátolva)
