Na ez egy őszinte, nyílt post lesz. Ha valakit zavar, a nevek használata, szóljon, és javítok.
Ma matek óra után, Nikével beszélgettem. Ugye Botival "mosolyszünetben" vannak. És egy kicsit mérges volt, hogy miért ilyen vele Boti. Én komolyan elgondolkoztam, hogy miért vagyunk mérgesek? Miért olyan nehéz elfogadni, és megbocsájtani? De ahogy ezt tovább gondoltam, rájöttem, hogy valamit megtanultam. Megbocsájtani, túllépni a dolgokon. Hogy miért? Azért mert ha képes vagyok, egy rosszfiút elfogadni, és nem ítélem el, akkor miért haragudjak arra, aki csak más véleményen van mint én? Semmi értelme. Mert tudni kell, hol a határ. Nem lehet haraggal a szívünkben élni. És ráébredtem arra is, mitől félek a legjobban. Attól, hogy úgy halok meg, hogy nem tudtam bocsánatot kérni, azért mert valaki bunkó volt velem. Mert nem tudok bocsánatot kérni, azért, ami nem az én hibám. De ha meghalok, nem adok lehetőséget sem. Nem akarom. És arra is rádöbbentem, hogy nem haragszom. Akármennyire is, nem tudok. És ez mind Zahírom miatt van. Mert azzal, hogy elfogadtam, (ami tegyük hozzá sok embernek nem biztos hogy menne) azzal egy olyan értékrend omlott bennem össze, amit 14 évig építgettem. Összeomlottak a falak, a váram, de képes voltam újjáépíteni, még erősebbre, még szebbre. Ezzel valahogy megtanultam bízni a többiekben, és amik eddig nagy dolognak számítottak, mostmár szinte eltörpülnek. Mert megtanultam megbocsájtani. Néha talán túlságosan is. Néha úgy érzem, amikor ordítanom kéne, csendben meghajlok, és túllépek rajta. Néha amikor balhézni kéne, akkor csak annyit mondok, vegyél vissza! Mert akármennyire is könnyedén veszem a dolgokat, azt nem bírom hogy bunkó legyen velem valaki! Azt az egyet gyűlölöm! És nem engedem senkinek! Érted? Senkinek!!! Azt az egyet még tudni kell, hogy a blogbejegyzések mögött, iszonyat mennyi beszélgetés van. MSN, és négyszemközti. És ezekben a beszélgetésekben, tömérdek dologról esik szó, és sok álom omlik össze. Nem véletlen, hogy ezeket a szavakat használom, nem véletlen, hogy hisztizek. Nem véletlen, hogy merem mondani, hogy csalódtam. Nem véletlen, hogy azt mondom, nem tudom. Csalódtam Zahíromban, és magamban is. Nem hittem hogy ilyen is tud lenni, nem hittem, hogy ennyire gyengén fogadnom azt, amit mindig utálltam. De valahogy túlléptem rajta. Pedig nem kellett volna. De már ennyi volt. Reméllem nem lesz legközelebb. Viszont az, amit az osztály csinál, az lepereg rólam. Néha dühös vagyok, hogy miért ennyire köcsög egy osztályom van, de ettől eltekintve, még mindig azt mondom ők a legjobbak. Mert szeretem őket. Mert el akarom őket fogani! Mert rászologáltak! De Zahírom nem. És ez az, hogy nem tudom miért. Mert rám ezek a "dühkitörései" olyan hatással vannak, hogy lassan jobban félek tőle mint bárki mástól. Pedig azért, van egy két ember akitől tartok. Totál síró görcsöt tudok kapni egy két mondatától. És olyan hirtelen meg is tud nyugtatni. És ez az, ami nagyon sokáig hiányzott nekem, hogy valaki végre megnyugtasson! Mert imádom, hogy olyan édes tud lenni. Csak maradna olyan édes mindig...De az hogy megtanított megbocsájtani és feledni, sokat segített. Szinte többet mint bárki más. Hogy mellettem volt. Mert az, hogy Tündiék így kibabráltak velem, még elfogadtam. De az, hogy ezek után a barátja legyek újra, az elképzelhetetlen volt számomra. És jött Zahírom, és szinte egy hónap se telt bele, Tündivel megint barátkozni kezdtem, elfelejtettem amit mondtak nekem. Bár Beának még mindig nem tudok megbocsájtani, de azért már haladok. És nálam ez nagy szó. Hogy képes vagyok a saját utamat egyengetni. De mindeközben, figyelek a másikra is. Tudom mi van Sztíível, Juliettével, Zahírommal (már amennyit elmond). Megváltoztam. De úgy érzem, valahogy ez most jó. Valahogy tényleg kellett már nekem valaki, aki törődik velem, akit érdekli hogy mi van felém. (És aki ok nélkül kiakad azon hogy 'semmi sok'...)
Na mivel nem fogja senki végigolvasni, azért nem is írok többet.
Cupi!