Azt hiszem,

mindenki mazochista. Minden ember. Mert olyat szeret, akit nem érhet el, vagy olyan dolgokat tesz meg, amit ő nem szeretne. Minden ember életében van valami, amitől szenved, de újra és újra megteszi, csakmert ilyen az élet. 

Talán erre kiskorunkban tanítanak meg minket? Amikor elesünk, és mindenki azt mondja: "Semmi baj. Állj fel, fuss tovább!" És egy idő után, már nem kell mondani, mert könnyek nélkül állunk fel, és szaladunk a végtelenbe. Mert tudjuk, hogy mégha fáj is, majd jobb lesz. És megtanuljuk, hogy az ilyeneket hogy elviseljük, nevetnünk kell. Egy idő után már nem csak kényszerből nevetünk, hanem tényleg kacagni tudunk a saját ügyetlenségünkön. Megtanuljuk, hogy ha élvezzük, könnyebb. És így lesz mazochista az egész világ. 

Mert újra és újra bálványokat szeretünk, olyan helyekre vágyunk, ahová nem mehetünk el, olyat szeretnénk, ami nem lehetséges. Mert élveznünk kell ahhoz, hogy élni tudjunk, fájnia kell, jóleső fájdalom.

Azt hiszem.

( ezt a posztot az éjszakában kopogó magassarkú ihlette. )