Szóval, az úgy volt.... Pár hónapja, az Uram bejelentette, én nem szerepelek a nyári tervei között. Aztán kezdett bonyolódni a dolog, hogy ő már nem szerelmes belém, és inkább mint egy jóbarát úgy szeret. 

Persze, ha szerelemről és párkapcsolatról van szó, ez nem épp a legjobb dolog. Én sajnos képtelen voltam/ésvagyok/ elengedni őt teljesen. Ezért együtt maradtunk. De én készítettem magam, hogy bármikor szétmehetünk. Ezzel párhuzamosan, meg is romlott kicsit a kapcsolatunk. Keveset voltunk együtt, és azt se töltöttük felhőtlenül. Mélypont a javából.

Aztán volt egy este.... megbeszéltük, hogy megyünk a Korpiba, de ő lemondta. Én akkor is elmentem. De persze akikkel találkoztunk volna, rögtön hívták, hogy ez nemjó, meg jöjjön, meg beszéljük meg, meg hasonlók. Jött rögtön. Bocsánatot kért, mondta, hogy ő nem akar elveszíteni engem. Utolsó esély. Aztán megbeszéltük ezt a szerelem nem szerelem dolgot, kicsit félreértettük egymást. Ő már a rózsaszín ködöt nem érzi.... már én sem. Szóval ez is tisztázódva lett. Csak egy baromság volt, a "jóbarát" és "nem vagyok szerelmes" dolog.

De aztán megint romlani kezdett minden.

Elkezdtem pánikolni. Jött a régi, nagyon rossz barát. A pánikrohamaim. Még anno, vagy másfél évvel ezelött, november-december táján küzdöttem ezzel. Tommy, cigi, család.... Aztán elkezdtem Orsihoz járni, segített, elmúlt. De most még erősebben tért vissza. Mivel mostmár teljesen tudatában voltam annak mi ez, és most azt éreztem, a testem képes levegőt venni. Csak épp nem akar. Néha úgy kiáltottam el magam: "Levegőt!", hogy ne essek össze. Rettenetes volt. Nem csak akkor, amikor egyedül voltam. Akár tesi órán vagy épp pont Peti mellett pánikoltam be. Rémes volt, ilyenkor muszáj volt sírnom, hogy levegőt kapjak. A könnyek segítettek. A döntésképtelenségem fokozódott.

Aztán egy este, amikor ott feküdtem Peti mellett, hozzámért és olyan erővel tört rám a pánifélelem, hogy nem bírtam ki, elhúzódtam, ordítani akartam. Nem kiáltottam. Csak csendben sírtam, egy méterre tőle. Aztán megnyugodtam és elmagyaráztam neki mindent. Elmagyaráztam, hogy nem tudok dönteni. Elkezdett sírni, hogy ő nem akar elveszíteni. Szeret. Ne hagyjam el. Nem tettem.

De megint volt valami. Nem keresett, hiányzott. Tegnap, közöltem vele, szedje a cuccát és menjen haza. Majd én is elmegyek a holmimért.. Megijedt. Mondtam, hogy én nem bírom így tovább. Nem figyel rám és nem keres. Eltelik 3 nap, hogy mégcsak fel se hív. Azt mondta, megváltozik. Próbálkozik. Látszik. Eddig is látszott, csak eddig kevés volt. Azt hitte, nem ennyire komoly. Hát de.

Én viszont.... újra érzem amit régen.. Hogy jó vele, hogy boldog vagyok mellette.

És ha kérhetném.... véleményeket szívesen olvasok, viszont követ az vessem rám először, aki képes a szívének ellent mondani, úgy hogy nem őrül bele.
A kultúrát tartsuk meg.