Belegondolok, mire is van szükségünk, rájövök, oly kevés dolog kell ehez a felszínes boldogsághoz, ezért oly sok ember törekszik arra, hogy minél több legyen neki. Vannak, akik elfelejtenek adni, akik márnem tudják hogy kell örülni az apróságoknak.
Én nem kértem kastélyt, van tető a fejem felett. Nem kértem örök életet, van egy mostani. Nem kértem örök boldogságot, mert vele jár a könny is. Nem kértem pénzt, gazdagságot, mert nem tudnék vele mit kezdeni. Nem kértem egyebet, csak hogy szeress, és szerethesselek én is! Nem kértem mást. És Te, mintha ezt tudtad volta, már azelött hogy kértem, mégis megadtad nekem.
Kastélyt, örök életet, örök boldogságot, gazdagságot! Mert a szívedben, mint egy kastélyban otthon érzem magam, a sok barát mellett, akiket még befogadsz! Mert amíg veled vagyok, olyan, mintha örökké élnék! Ha rád gondolok, mosolyog a lelkem, ha veled vagyok, mérhetetlenül gazdagnak érzem magam, mert van valaki, akit szerethetek és viszont szeret engem!
Ez az, amit adni kéne! Ez a legfontosabb! Mindenkinek éreznie kéne, hogy nem fölösleges, hogy van miért élnie! Mert van! Mert egy ebédnél, hiába csak ketten-hárman eszünk, ki kellene tenni még sok sok terítéket, azoknak a barátoknak, akiket még nem ismerünk. Mert ha valaki szembejön velünk az utcán, rá kéne mosolyognunk, mert lehet hogy egy kedves ember. Lehet, épp a mi mosolyunkra van szüksége ahoz, hogy szebb legyen a napja!
Naivan kell állni a világhoz, mint egy ártatlan kisgyermek. A szépet, s jót kell keresnünk mindenben! Mert ettől forog a Föld, ettől nyílnak a virágok, és ettől költözik boldogság a szívünkbe!
Mosolyognunk kell, mert úgy sokkal szebb és jobb minden!
Szép napot!
Ekkora még télen se volt
Szeretem a havat, de csak mértékkel...
