Most, hogy visszatért a vérkeringés az ujjaimba, és képes vagyok őket behajlítani, valamint eltalálni a billentyűket, írok egy kis szöszenetet.

Rosszul érzem magam, igen. Sokminden miatt. Fázom. Belül... ott fázom, ahol nagyon nehezen érintenek meg az emberek. Ahol most egyedül hagytak. Dermesztő, csontba fúródó hidegség ez.És nem érti senki. Miért? Hiszen van egy csodálatos családom, van egy apám, egy anyám,egy nővérem... Iskolába járok, jól tanulok, viszonylag jó cuccaim vannak, van sok sok barátom, élnak a nagyszüleim, és semmi okom a szomorúságra. Ha ezt akarod, akkor lásd ezt. Majd rájössz hogy nem így van. De akkor csalódni fogsz nagyon. Miért? Mert nincs így. De nem akarlak elszomorítani.

Csak már annyira nem bírtam, el kellett hívnom valakit, akiben bízok, akit szeretek, és igazán fontos(!!!) nekem. Így elhívtam Tündit sétálni. Egy órát sétáltunk. A hidegben. Persze én mondtam végig. Nem bírtam. Sírni akartam. Zokogni. De képtelen voltam rá. Kiabálva, mondtam a magamét, ő meg csendben hallgatott, és mikor levegőt vettem, (hogy ne halálozzak el ott mellette) akkor mondott valami biztatót. Persze miközben beszéltem, azzal szórakoztam, hogy látom a lehelletem... ugyan már. Csepergett az eső. És? És a hajam begöndörödött. Nagyon. Érdekes. De ő, továbbra is ott baktatott mellettem, és hallgatott, és annyira jólesett. A csönddel, olyan melegséggel töltött el, amit soha nem hittem volna. Köszönöm!

Viszont, még ennek ellenére is sok dolog bánt.  Hogy mindig én vagyok a hülye, hogy hazudnak nekem folyamatosan. Néha rosszul tud esni. De túlélem. Persze. Csak mert van véleményem!? Csak azért!!!? Már megint!!!?? Köszönöm, én ebből nem kérek megint. Összeveszhetsz velem. Nem zavar! Nem érdekel. Nem tudsz semmit rólam! Akkor milyen jogon minősítessz!? Pff. szánalmas...

Sok dolgot nem értek. Nem is érthetek. Sajnálom. Majd talán egyszer.... Talán.