Blogszünet. Nem csináltam még ilyet nem is akartam, de most muszály!
Csak egy fél óra max...
Nagyon kikészültem. Gondolkoznom kéne. Az udvaron kéne. Egyedül. De félek hogy sírni fogok. Nem akarok. Nem tudom mi lesz így velem. Összeomlottam. Bátor akarok lenni. De nem megy. Egyszerűen, annyira fáj, annyira szúr az üresség amit maga után hagyott, hogy nem tudom feldolgozni. Nem hallgatnak meg. Csak kevesen. És nem mindig azok akiket szeretnék. Csak annyi a reakció, hogy 'beteg vagy' Tudom. De ezt el kell fogadni. Én ilyen vagyok, nem tudok változni. Vagyis tudok. De nehéz. Egyedül nem megy. Nincs kinek elmondjam. Hogy van ez? Miért van az az érzésem, hogy ez így megy addig amíg...
Cupi!
