- Viki! Én nem akarok sírni. *csillogó szemek*
- Miért sírnál?
- Mert elmegy. És a legrosszabb dolgot tette velem, amit valaha is tehetett volna.
- Mit? *értetlen tekintet*
- Kedves volt velem. Tudtam, hogy ez lesz. Hogy nem tudom majd boldogan elküldeni. De önző volnék ha nem örülnék neki.
- Nem önzőség. Ne vedd magadra. Hisz alig ismered.
- Ez igaz. De ezalatt a kis idő alatt, megkedveltem. És félek. Félek hogy mi lesz.
- Mi lenne. Max. egy fél év. Az nem sok.
- Nem sok? Az azt jelenti hogy 8.dikban már nem beszélek vele. Ez megrémít. Nagyon. Volt olyan nap, hogy 10 órát beszéltünk. 10et! Érted? Ez nagyon sok! Valaki, aki megértett.
- De ha tényleg ennyire kedveled, akkor miért nem engeded el. Miért nem hagyod, hogy aztcsinálja amit akar? Amit szeret?
- Ettől félek én is. Hogy ezt nem szabad. De nem tudok szabadulni tőle. Egyszerűen annyira kedves volt, hogy hiányozni fog. Minden nap beszéltünk. Minden nap! Ennyit beszélni nem beszéltem, amennyit neki írtam. Pedig nem vagyok egy csendestípus. *nedves szemek*
- De visszajön! Fel a fejjel!
- Visszajön, de mikor? És ha el...
- Ki ne mond! Hülyeség! Vedd észre már magad! Nem fogja azt tenni Veled! Hidd el. Téged nem olyan egyszerű csak úgy el...
- Psszt!
- Szóval, érted. Nem. Nyugodjál bele, hogy 4 vagy 5 hónap múlva visszjön, és éjjel nappal arról fog neked mesélni, milyen volt kint. Hidd el.
- De nehéz. Tegnap este, annyit gondolkoztam. Végig ő járt a fejemben, meg Niké. Hogy ő már megtalálta. Nekem van 2 ember, akit imádok, de nem tudom eldönteni, melyik. Én nem tudom hogy érzek irántuk. Mint két tiltott gyümölcs. Én nem egy futókaland akarok lenni az életükben, hanem aki tényleg fontos. Vagy legalábbis nem egy eldobható valami. Viki. Én nem akarok sírni! * könnycseppel a szemében*
- Megígérted! Nekem ígérted meg, hogy fiú után nem fogsz sírni soha többé! Csak egyszer lehetett. Csak egyszer adatott meg neked! A többit felejtsd el.
- De nem tehetek róla. Megígértem tudom. De most muszály. Egyszerűen belefulladok. Nem tudok mit tenni. Amikor megígértem, ő is. Még mindig vele vagyok. Vagyis vele lennék. De most konkurencia. Nem egy bólogató kiskutya, aki lelkesen válaszolgat nekem, hanem tényleg beszélvelem! Emberszmámba vesz! Tudod hogy nekem ezt nehéz kivívnom. De ő...
- Ő most el fog menni, te pedig egy szó zognélkül elengeded, és majd utánna eheted magad. képeslennél megint megbántani? Újra? Úgy mint az előző három alkalommal? *fenyegetően, de mégis lágyan*
- Nem. Nem akarom újra megbántani. És nem is fogom! Annyiszor csalódást okoztam neki, annyiszor volt rám mérges. Mert én ilyen vagyok. De megváltozom. Ígérem! Elengedem, de nem mondom hogy örülni fogok neki, hogy elmegy.
- Senki nem várja el tőled hogy örülj neki. Hülyének is néznélek, ha mosolyognál. Mutasd ki, mennyire fog hiányozni. Hogy mennyire hiányzik, de ne neki. Tönkre akarod tenni az utolsó napját? Azzal, hogy rossz kedved van? Hogy fájdalmat okozol neki? Buta vagy. Ha képes vagy ezt tenni vele, akkor lehet hogy neked volt csak egy futókaland. *határozottan*
- Igazad van. *megszeppenve* Nem tehetem meg ezt vele. Nem fogok neki örülni, de majd csak akkor mondom, ha elment. És boldog leszek, hogy azt csinálja amit szeret. *a könnycsepp kigördül a szeméből*
- Nem szabad sírnod. Mit gondol majd rólad? *gyengéden letörli a könnycseppet*
- Igazad van. El fogom engedni! Ez az utolsó napja. Azt szeretném ha boldog lenne! Ha örülne!