Van, amikor imádom, és van, amikor utálom hogy nő vagyok.
Imádom, amikor az általam legjobban szeretett sráccal, egyre jobban és jobban megismerjük egymást, felfedezzük egymás minden apró kis titkát, minden porcikáját. Amikor egymás karjaiban fekszünk, összegabalyodva, azt se tudván melyik testrész kié. Imádom amikor simogat.
Ám tegnap, nagyon nem szerettem. Amikor is, délután 4 körül elkezdett görcsölni a hasam. Fél óráig, úgy bírtam a dolgot, aztán elkezdtem a mosdóba járni, majd az 5dik kézmosás alkalmával összeestem, szédültem, émelyegtem, nem láttam semmit. Éppen csak a földön tudtam ülni, beékelve a kád és a szennyestartó biztonságos oldala közé, lábammal a falat támasztva, miközben fogtam a fejem, hogy le ne essen a nyakamról. Kivert a víz, kiszáradt a szám, megszólalni se tudtam, és akkora fájdalmat éreztem, amilyet még soha. Aztán apa segített bejönni a szobába, lefeküdtem az ágyra, de továbbra is görcsöltem. Vettem be fájdalomcsillapítót, ittam kevés citromos vizet, egy szem kockacukort, és agggyad neki - szenvedtem. Egy órán belül elmúlt. Bár a víz továbbra is kivert, néha meg vacogtam két takaró alatt, és nyüszörögtem a fájdalomtól, valahogy megnyugodott a szervezetem.
Érdekes volt minden esetre. Megijedtem. Nagyon is. Ilyenkor nagyon nem szeretem, hogy nőből vagyok.
