Fáj a lelkem.
Undorodom Tőled.
Mintha elfújták volna a gondjaim, boldog voltam.
Jót akartam tenni és boldog voltam.
Köszönöm nektek Bátyó, Tündi, Bogi, Ryuk, Szuszii, Csill!! < 3333
Nagyon köszönöm! (:
VILÁGOSSÁGOT!
Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
Nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?...
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy ő csak egy gyürűje
Az óriási láncnak,
Melynek neve emberiség?
Éljünk-e önnön öröminknek,
Vagy sírjunk a síró világgal? -
Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!
De mindegy; aki áldozatnak
Od’adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a „lenni vagy nem lenni?”
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
Eljő-e a kor,
Melyet gátolnak a roszak
S amelyre a jók törekednek,
Az átalános boldogság kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?
Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha ugy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesimúl,
Mint a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá...
Irtóztató, irtóztató!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kigyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet - - -
Most tanuljuk Petőfit. Eddig is szerettem a verseit, barátok mutatták, vagy bele-bele néztem a műveibe. Most viszont, hogy kezdem megérteni, mit is gondolhatott, mi volt neki a fontos... Boldogság! Szabadság! ... Végigfut a hátamon a hideg, megborzongok egy-egy verse hallatán. Hol találunk ma ilyen embert, aki jutalom nélkül mások javát akarja!? Aki küzd és harcol a szabadságért, pedig tudja, ez nem az ő életében jön el. De mégis küzd, hogy másoknak jó legyen!!
Eddig nem értettem, miért szeretik mások annyira. Mostanra értem. Zseni volt, és talán olyan ember, akire én is hasonlítani szeretnék.
Képtelen vagyok visszafogni a könnyeim, ökényesen záporoznak a szememből. Nem tudom visszatartani, fáj, nagyon fáj. Feszült vagyok, magányos.
Ma itt volt Peti, az ágyon feküdtünk, bújtunk, öleltük egymást. De már minden ölelés, minden csók után ezembe jut: "már nem szeret." Egyszer sem mondta ki. Még az sem, hogy 'én is'. Nem akar becsapni, de ragaszkodik még, nagyon is.
Csak sírok és sírok. Ez van. Ez jön. Nem tudom visszatartanii.
Belépek a szobába, és nem értem, miért nem a Te szobádba léptem be...?
Nem aggódok. Menni fog.
Csak rosszul vagyok napok óta.
Ha oda megyek, vigyázol rám?