volt Egy barna Tündér

Mert a szivekből szépen lassan csepeg ki a szeretet, amíg már nem marad benne semmi.
De néha, marad benne elég ahhoz, hogy barátság legyen mégha nem is őszinte, de gyűlölet mentes. 

Tegnap, Tündi, vodkanarancs, egy üveg bor < 333
Jóvolt nagyon, nevettünk, bolondoztunk, beszélgettünk.
Új embereket ismertem meg, vagy legalábbis bezsélgettem újjakkal. (:

rettenetesen fáj a szemem xD De legalább a fejem nem (: 

Hétvégee! Végre! 

Anyáék nem értik miért örülök ennyire a fejemnek,
miért ugrálok, mint egy bolond....

Azért a 45 percért ugrálok, ami hetek óta,
a legcsodállatosabb volt!!!!

Barátnőm:
*szeritem te is a klinikai halál állapotába vagy
*állandóan angyalokat látsz:D:D

Szép az élet... nemdebár? 

Nem hülye vagyok, de mégcsak rosszindulatú sem.
Egyszerűen csak nem úgy gondolkodom ahogy ti.

Legszívesebben csak ülnék és hallgatnék. 

Néha érzem a karmámat.

Most nagyon félek.

Rettegek. Csakúgy szépen, csendben, remegek.

Az én hibám.

De miért is?

Túl vagyok rajta. Az ofő közölte, hogy ő is néha felpofozná a drága kislányt, mert ráfér... csak ő nem teheti meg. sajnos jövő hétfőn nem leszek, pedig kíváncsi lennék, mi változzás van.

Ültem a teremben és néztem ki az ablakon. A tanár csak beszélt és beszélt. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzám. Néztem, ahogy a fák ágait mozgatja a szél. Kedvem lett volna.... felálltam. A tanárra néztem, s ő észre vett. Intettem hanyagul, felléptem az ablak párkányra... Hallottam, ahogy a többiek felsikoltanak, éreztem, ahogy a tanár utánnam kapna, de nem ért el. Ugrottam. Pillanatok alatt döntöttem. Néztem a földet, ahogy zuhanok. A gravitáció a hátamra fordított, láttam az eget, s a barátnőm könnyes arcát az ablakban. Sírt. Boldog voltam. Néztem az eget. Mosolyogtam. Lehunytam a szemem és már nem éreztem semmit.