volt Egy barna Tündér

Ehh... fáradt vagyok. És nyűgös. És félek. És többé nem iszom >_<"

Psszt!

Csak egy kicsit légy csendben! 

Vannak emberek, akikért már nem tartozom felelősséggel. Vannak, akikért soha nem is tartoztam. És vannak olyanok is, akikért felelősséget igenis hogy vállalok.
De azt, hogy értem felelősséget vállalnak, csak remélni tudom. Hogy lesz valaki, aki odajön, a szemembe néz, és ad egy taslit: "Figyelj már oda Tündér!" Aki majd vigyáz egy kicsit rám is. Persze ezt nem kérhetem. De szeretném. Ha néha, igenis beleszólnának a dolgaimba. Csak néha.

Gusztustalan.

Visszataszító.

Gratulálok csak így tovább!!
*irónia* ( utcsó sor - ha nem vetted észre... )

Nem értem az embereket.

Sose értettem.

De valami megváltozott.

"Ha a macska egyszer ráült a forró kályhalapra, és megégette magát, soha többé nem fog forró kályhalapra ülni. De hidegre sem."

Mondta ezt egyszer egy okos ember. Valahogy az emberrel is így van. De ebben is - mint sokminden másban - kiütközik az ember, és állat közti különbség. Az ember ha csalódik egyzer, még próbálkozik. Ha akkor is csalódik, még mindig próbálkozik. Ha ismét csalódik, finomabban, de próbálkozik. Ám eljön egyszer, amikor már annyit csalódott -égette meg magát-, hogy már nem hajlandó többet próbálkozni. Elkezd félni.
Fél a csalódástól, és már nem próbálkozik. Próbálja kerülni a helyzetet. Ha belekényszerül, akarva akaratlanul, ösztönösen elrontja, esélyt se adva ezzel magának.
Ámde! Vannak olyan esetek, amikor nem kell sokszor csalódni. És itt jön a cica esete. Amikor még pici, és most került a házhoz, nem tudja mi az a kályhalap. Megnézi hát. Megégeti magát. Ezután, a gazdája, megpróbálja elvinni a dokihoz, vagy esetleg hideg vízbe tenni az égett részt. Ám ez a szegény rémült állatnak nem tetszik. Megkarmolja a gazdáját. Látja hogy fáj a gazdinak, és azt gondolja, ilyet többet nem csinál.
Valahogy így lehet bizonyos embereknél is -bár a hasonlat néhol nem helytálló-. Van, hogy egy új helyzettel kerülün szembe. Nem nehéz, csak új. Ám ha valami nem jól sül el, és egy másik embernek -esetleg annak akit szeretünk- okozunk fájdalmat, az igen megtorpanthatja az önbizalmunkat, és lelkesedésünket. Nem igazán lesz kedünk tovább kísérletezni. Elkezdünk félni, félni attól hogy fájdalmat okozunk.
De persze, ha mégis olyan helyzetbe kerülünk, megpróbáljuk. Finoman, óvatosan, lágyan, figyelve a másikra. Van, hogy csalódunk. De meg eshet az is, hogy kellemes meglepetés ér bennünket. Hogy sikerül. Mit sikerül...? Hatalmas sikerült aratunk. Ekkor a gyomrunk megremeg, megszédülünk, és csak arra tudunk gondolni: "Végre sikerült olyat is tenni, amivel nem bántottam mást!"2x

;)

<3

Néha szeretnék hinni.

De elveszitek minden reménységem. 

Fölöslegesnek érzem az alvást. 
Fölöslegesnek érzem az evést.
Fölöslegesnek érzem a tanulást.
Fölöslegesnek érzem a kedvességet.
Fölöslegesnek érzem a hazugágot.
Fölöslegesnek érzem az összeszedetséget.
Legutóbb fölöslegesnek éreztem a beszédet.
Várom, mikor érzem fölöslegesnek a levegővételt.