Csend van. Alszik a város. A tücskök ciripelnek még. A madarak alszanak. Az emberek is. Talán nem mind. Még valahol ég a villany. Este van. Csend.
Ilyenkor mindig gondolkodni támad kedvem. Aztán sírni. Majd teázni, és pihenni. A sorrendet felcseréltem. Gondolkoztam, teáztam, most pihenni akarok. Sírni nem fogok. Nem vagyok hajlandó!
Káosz van körülöttem. Magam teremtett káosz, és ez tetszik! Tudom, mi, hol van. Tudom, mennyire vagyok kétszínű. Tudom, hogy ez nem zavar. Mindenki az. (lásd lentebb) És én egy vagyok a sok közül. Ahogy sok másban is. És másoknak is.
Kétségbeesés van bennem. Amit nem kértem. Amiről szívesen lemondanék. Nem tudok. Nem én teremtettem. Várok.
Fáradt vagyok, és kimerült. Szeretethiányos, és boldog. Félek, mégis nyugodt. Nyűgös, mégis csendes. Kezelhető.
Vége az 5 napnak. Szerencsére! Már nagyon untam.
Hiányoznak a barátaim!
Hiányzik Kicsim, Kicsm, Sztíí, Bench, Szofika, Devil.
Igen. Rettentően hiányzik most Devil. Ha nem vagyok ilyen ostoba, akkor most... *veri a fejét a falba* Mmmm. *sóhajt* Most kaparhatom a falat. Elcsesztem. Bánom.
Valami megváltozott köztünk. Nem zavaróan, csak észrevehetően érdekesen. Furcsa. Igazából, nem tudom megmondani, mi változott. Csak olyan... más. A más, nem rossz. Csak szokatlan, talán? Nem lett jobb. Rosszab se, talán. Maradt ahogy volt, a maga változott formájában.
Egy kommentben azt írta nekem Liwii, nem tudtja eldönteni, csalódott vagyok-e, vagy szomorú. Oda nem válaszoltam. Nem is tudom miért nem. Ide írom, hogy egyik sem. Nem csalódtam. Nem vagyok szomorú. Egyszerűen a közömbösség csapdájába estem. Azok ott, általam megállapított tények voltak. És tény az, amit meg lehet hazuttolni. Nem csalódtam. Ennyire talán ismertem már az embereket, hogy ne keljen csalódnom? Tudtam mire számítsak az egyik féltől, mire a másiktól. Nem lepődtem meg. Egyszer nem erre számítottam. Nem hittem hogy ez lesz. Akkor csalódtam. Magamban. De túltettem magam. Nem volt barátság. Délután is tudtam mire számítsak. Tudtam. Nem csalódtam. Élveztem. Jó volt látni ahogy szenved. Szenvedett, mert engem mosolyogni látott! Fájt neki! És egyre nagyobb és nagyobb mosoly terült el az arcomon. Mert nem foglalkoztam vele. Nem tudta tönkretenni a délutánom!!! És nem vallaná be soha. Miattam lett jobbkedve. Mert hozzáértem. Mert megfogtam a kezét. rámosolyogtam. És ez neki jólesett. Nem fogja bevallani. Ne is! Én tudom. Ő is tudja. Ez pont elég. Nem csalódtam. Ismételten úgy reagáltam ahogy kellett. Ő szintén. Megtettük a magunkét. Felőlem utálhat. Nem zavar. Már nem.
Úgy tűnhet, szétszórt, és rendezetlen vagyok. Mind életben, mind fejben. Pedig nem. Rend van. A gondolataim közt is. Mégha nem is úgy tűnik. Tudom mit akarok. Van egy halvány reménysugár, hogy talán megvan merre megyek tovább. Ehhez szeptember 1. kell lennie. Vagy mégsem. Talán hamarabb! Talán már aug. 25. is elég! Talán. Lényegtelen. Lesz valami.
Valami biztosan...............................................................